Kevesebb mint száz nap múlva elrajtol a budapesti birkózó-világbajnokság. Tatára látogattunk, ahol Gulyás István szövetségi kapitánnyal beszélgettünk arról, hogyan léphetne ki a magyar szabadfogás a kötöttfogás árnyékából, mitől nagyok az oroszok ebben a fogásnemben, illetve hogy mi lehetett a szakág egyetlen magyar világbajnoka, Kovács István sikerének titka.

Hirdetés
Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

– Mennyire erős itthon a mezőny a szabadfogású szakág súlycsoportjain belül?

Korábban írtuk

– Sajnos semennyire. Kevés a szabadfogású birkózó, ennek pedig legfőbb oka a pénzhiány.


– Ez érdekes, mert úgy tudni, hogy a korábbiakhoz viszonyítva most minden eddiginél több támogatás áramlik a sportágba.

– Ez így is van, de a pénz nem jut el a sportolókhoz. A klubok 15-20 millió forintos költségvetéssel működnek, ez csak a fenntartásra elegendő, a versenyzőkre már nemigen jut belőle. Egy válogatott birkózónak, akinek nincsenek még nemzetközi eredményei, de idehaza már bizonyított, havonta legalább nettó 200-300 ezer forintot kellene kapnia. Ez bruttósítva majdnem 500 ezret jelent, vagyis évi hatmillió forintot. Látható, hogy már két-három profi versenyző is elvinné egy-egy klub szinte teljes költségvetését.


– Hol okoz még bajokat a pénztelenség a sportágban?

– Az utánpótlás-nevelésben. Nem csak arról van szó, hogy képtelenek vagyunk márkásabb felszereléseket biztosítani a gyerekeknek. A pénz hiánya formálja a szemléletüket is. Egy tizennégy éves kamasz már tudja nagyjából, hogy orvos akar lenni, esztergályos vagy autószerelő. És a birkózás? Azzal havonta 100-150 ezer forintot kereshetne, de ennyit a McDonald’s-ban is kap, századannyi munkával, ráadásul ott még egy menü is jár neki naponta.


– Ha már utánpótlás-nevelés: úgy tűnik, hogy a hazai szabadfogású mezőnyből hiányoznak a példát adó idolok is…

– Vannak azért. Például Hatos Gábor, aki ebből a forráshiányos közegből nőtt ki, és mégis eredményes tudott lenni vébén, Eb-n, olimpián is. Persze ha bemenne egy általános iskolába, nem mutogatnának rá a gyerekek, hogy „odanézz, itt a Hatos!”. Hegedűs Csabát talán még megismernék.


– Honnan meríti a tehetségeit a szakág?

– Az egész világra érvényes, hogy a nagyobb városokban, amelyekben ott vannak a plázák, a modern, mindennel felszerelt digitális játéktermek és a diszkók, senki sem akar már sportolni. A kisebb településeken viszont még megvan a kedv és a lendület hozzá a gyerekekben. Szerintem ide, ezekre a településekre kellene irányítani az utánpótlásra szánt pénzt, ezt a világon már mindenütt felismerték a birkózásban. A kis klubokban folyik a kiválasztás. Biztosan sokat segít majd az utánpótlás-nevelésben, a szakmai koordinációban a csepeli Kozma István Birkózó Akadémia, de hát időbe telik, mire a sportcentrum elkészül.


– Segítsen tisztázni az olvasóinknak, hogy mi a szabadfogás és a kötöttfogás között a különbség!

– A szabadfogásban az egész testen lehet akciót kezdeményezni, és a lábával is dolgozhat a versenyző, vagyis megengedett például a gáncsolás, az akasztás is. A kötöttfogásban csak deréktól fölfelé indíthat akciót a birkózó. Ezért látványosabb a szabadfogás.


– Mi dönti el, hogy valaki szabad- vagy kötöttfogású birkózó lesz? Testi adottság, genetika?

– A versenyző és az edzője választ. A szabadfogáshoz persze a lazább ízületű fiatalok alkalmasabbak. Igaz, mindig akad ellenpélda is. Természetesen az edzésmunka is teljesen más a szabadfogásban, arra viszont már nemigen gondolnak a laikusok, hogy amíg a kötöttfogásban egyenes derékkal és felsőtesttel küzdenek a versenyzők, tehát szabadon áramlik a levegő a tüdejükbe, addig a szabadfogásúak bizonyos mértékig meggörnyednek, tehát összeszorul valamennyire a mellkasuk, ami a légzés szempontjából igencsak hátrányos, hiszen a birkózás végső soron az oxigénről szól. Pont az dönt sokszor két, kivételes tudású versenyző között a meccs utolsó pillanataiban, hogy melyikük tud még egy kis levegőhöz jutni.


– A magyarok eredményesebbek kötöttfogásban, mint szabadfogásban. Mi az oka ennek?

– A kötöttfogásban gazdagabbak a hagyományaink. Sokkal több versenyző választja azt a szakágat, már csak azért is, mert ott könnyebb eredményt elérni. Az oroszoknál viszont épp fordított a helyzet. Egyébként náluk is érzékelni már valamit a nagy világtendenciából, panaszkodnak az orosz szakemberek, hogy Moszkvában senki sem akar birkózni. Minden fiatalember üzletelni szeretne, sok pénzt keresni, kevés munkával. Arrafelé is elsősorban Csecsenföldön, Ingusföldön, Oszétiában virágzik az utánpótlás-nevelés, ahol ősi és nemes hagyományokkal rendelkezik a birkózás. Ott igazi sztárként élnek a jobb birkózók, és amint befejezik a pályafutásukat, parlamenti képviselők, polgármesterek, neves közéleti személyiségek lesznek, mert a társadalom nagyra értékeli a sportban mutatott elszántságukat, tehetségüket, és ennélfogva bízik is bennük. Van, ahol a sportminiszterek is rendre a birkózók közül kerülnek ki, sőt, most úgy tűnik, hogy Oszé­tiában a köztársasági elnök is egy volt birkózó lesz. Moszkvában is sok egykori versenyző ül benn képviselőként az Állami Dumában. Megbecsült emberek, az oroszoknál már majdnem a magyar focisták szintjén keresnek a birkózás olimpiai bajnokai.


– Mekkora fejlődés észlelhető a világban a szabadfogásban?

– Általában a szabályváltozások kényszerítik rá a versenyzőket arra, hogy ilyen vagy olyan irányban fejlesszék magukat. Az oroszok például a technikai képzésre koncentrálnak, ebben tökéletességre törekednek. Az erő kérdésével már kevesebbet foglalkoznak.


– Ön mint kapitány mire helyezi a hangsúlyt?

– A fizikai felkészítésre. Mi akkor lehetünk eredményesek, akkor tudjuk például az oroszok nagy technikai tudását ellensúlyozni, ha sohasem fáradunk el. Védekezünk, nem engedünk magunkon akciót csinálni, és amikor már „extrém savas közegbe kerülnek”, vagyis eléggé elfáradnak az ellenfeleink, megtámadjuk őket.


– Az oroszokon kívül kik uralják még a szőnyeget?

– Ők művészei a szabadfogásnak. De jók az amerikaiak, a kubaiak, a japánok és a koreaiak is, a Szovjetunió utódállamai közül Azerbajdzsán és Grúzia, illetve Irán, Törökország és Dagesztán. Mindannyian a gyorsaságra fektetik a hangsúlyt.


– Idén januárban változtak a versenyszabályok. Mennyire sikerült alkalmazkodniuk ehhez a szabadfogású birkózóinknak?

– A mi szakágunkat kevésbé érintik a változások. Persze nekünk is újdonság a reggeli mérlegelés. Mindig is nagy fogyások jellemezték a birkózókat, voltak, akiknek hatvan kilóról kellett lefogyniuk negyvennyolc kilóra. Amikor még a verseny előtti este zajlott a mérlegelés, akkor volt tizenöt-tizenhat órájuk a birkózóknak, hogy összeszedjék magukat, egyenek, regenerálódjanak a nagy fogyás után. Most már nincs ilyen. Ráadásul széthúzták két napra a versenyeket. Lobbiztak volna az oroszok? Mert ez nekik segít. Ugyanis ha hét-nyolc meccset kellett megvívniuk egy nap, a döntőre kifáradtak, és ez jelentősen csökkentette az esélyeiket.


– Mihail Haracsura ukrán szakember, a magyar szabadfogású válogatott edzője egy interjúban azt mondta, komoly gondot jelent nálunk a szakágon belüli edzőhiány is.

– Igen, ez még mindig nagy probléma. Azért is választja sok fiatal a kötöttfogást, mert ott sokkal több a tréner. Ördögi körbe kerültünk, kevesebb a gyerek, ezért kevesebb az edző, de ha kevesebb az edző, akkor kevesebb lesz a gyerek is… Ráadásul egy idő után edző és tanítványa is rájön, hogy annyi munkával, amennyi a birkózásban szükséges a sikerhez, más pályán sokkal gyorsabban és sokkal messzebbre jutnának. Ez nem csak nálunk van így. Amikor aktívan birkóztam, még komoly csapatok voltak Bulgáriában, Lengyelországban, az NDK-ban és az NSZK-ban is. Mára ezekben az országokban gyakorlatilag megszűnt a birkózósport. A románok is csupán egy orosz idegenlégiós révén tudtak a csúcsra jutni Rióban.


– A kötöttfogásban évek óta gondot jelent a bírók szubjektivitása. A szabadfogásban is ez a helyzet?

– Itt is előfordul, hogy lejt a hazai pálya, de sokkal kevesebb a trükközés a nemzetközi versenyeken. Nálunk ilyen szempontból általában akkor van baj, ha a szőnyegen ugyanolyan teljesítményt nyújt mindkét versenyző. Legutóbb, az Eb-n Nagy Mihály is ennek okán kapott ki a döntőbe jutásért vívott mérkőzésén. Német volt az ellenfele, és német volt a bíróküldő bizottság elnöke is. Sok jót nem várhattunk.


– De ma már van videóbíró, ami nyilván sokat segít…

– Előnye, hogy így már nem nagyon lehet elcsalni az érvényes akciókat. Hátránya, hogy néha két-három percig is eltart, amíg visszanézik a kérdéses jelenetet. Mi, magyarok, ahogy mondtam, az ellenfelek kifárasztására törekszünk. Márpedig egy alaposan kifulladt birkózónak is elég egyetlen perc, hogy megint levegőhöz jusson és összeszedje magát.


– Év elején átment a kötöttfogásúakhoz a szabadfogás addigi sztárja, Ligeti Dániel. Mit szólt ehhez?

– Őszintén elmondtam neki, hogy bárki válthat fogásnemet, de nem 29 évesen! Dani felépítése és stílusa alapján is tipikusan szabadfogású birkózó. Egy kötöttfogású mérkőzésen nem történik túl sok akció, gyakorlatilag azon múlik a győzelem, hogy ki tudja többször kitolni a szőnyegről az ellenfelét, illetve hogy ki az aktívabb. Dani ebben a közegben képtelen megcsillogtatni azokat a képességeit, amik őt az átlag fölé emelték, és amiknek a világversenyekről elhozott érmeit köszönheti. Még van egy lehetősége. Augusztusban rendezik a német nagydíj versenyeit, ám ha ott sem brillírozik kötöttfogásban, akkor egyértelmű, hogy visszajön hozzánk.


– Ön egy évig a női birkózók szövetségi kapitánya volt. Mi a véleménye arról, hogy egyre több hölgy választja ezt a sportágat?

– Korábban a Nemzetközi Olim­piai Bizottságban valaki kitalálta, hogy csak az a sportág kerülhet be az olimpia programjába, amelyikben hölgyek is versenyeznek. Így született meg a női súlyemelés, a női ökölvívás és női birkózás is. Szerintem ezek nem éppen nőknek való sportágak. De mégis örömmel tölt el, ha látom, mekkora fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedben például a női birkózás. A riói olimpia döntőjében már olyan izgalmas, látványos meccseket vívtak a hölgyek, hogy tátott szájjal figyeltük őket. Talán ezzel is úgy lesznek majd az emberek, mint a vívással. Hajdanában a közfelfogás szerint fegyvert csak a férfiak ránthattak. Manapság viszont már teljesen természetes, hogy a hölgyek is pástra lépnek.


– Közeleg az októberi budapesti világbajnokság. Mire számít?

– Ez a harmadik hazai vébém szövetségi kapitányként, de most tényleg nehéz helyzetben van a szakág. Tudni kell, hogy a válogatott legtöbb tagja munka mellett birkózik, ez pedig az élsportban nem működik. Ráadásul az egyik éremesélyesünk, Veréb István egészségügyi problémái miatt eddig nem tudott edzeni, kérdés, hogy mire lesz elég neki az előttünk álló 80-90 nap. Viszont az ukrán Pavlo Oliynyk, aki jó ideje már a magyar válogatott tagja, egyre jobb formában van, benne és Ligeti Dánielben is bízhatunk, ha visszajön hozzánk.


– Szabadfogásban mindössze egy bajnokot adtunk eddig a világnak, Kovács Istvánt. Mi volt az ő sikerének a titka?

– Akkoriban, a 70-es évek végén minden súlycsoportban volt legalább hat első osztályú versenyző, aki a civil életben úgynevezett sportállásban dolgozott. Ez kellene most is. A honvédség, a rendőrség, a pénzügyőrség, a katasztrófavédelem simán biztosíthatna néhány sportállást, ezt már az egész világon így csinálják. Itthon legfeljebb 100-120 versenyzőről lenne szó a birkózásban, akik pályafutásuk végével aztán a testületek szolgálatában maradhatnának. A honvédség már létrehozott egy sportszázadot ebből a célból. Kovács Pista idejében éles, de jótékony hatású rivalizálás folyt a mezőnyben. Legalább hatvan-hetven magyar versenyző birkózott akkor profi szinten, ők a sportból éltek. Pista egyébként az átlagnál sokkal jobb fizikummal rendelkezett, bivalyerős ember volt, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy kiemelkedjen a mezőnyből, nem beszélve arról, hogy kiválóan alkalmazta a dobás technikáját. Hál’ Istennek, minden összejött neki azon a világbajnokságon. Bízom benne, hogy ősszel megismétli magát a történelem.