Jöhet a ráadás

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Harmadszorra választották az Év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzőjének Beliczay Sándort. A Törekvés első számú mesterével a magyar kerekesszékes vívó szakág megalapításának történetéről beszélgettünk.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Mindig is edzőnek készült?

– A mi családunkban édesanyám volt a főnök, és szerette volna, ha apám nyomdokaiba lépek: ő erdőmérnök volt, mellette pedig vívóedzőként is dolgozott. Próbálkoztam egy ideig a vívással, de sosem szerettem meg, ráadásul tehetségem sem volt hozzá, ezért engedve a mama nyomásának, jelentkeztem a Soproni Egyetem erdőmérnöki karára. Ám a felvételin még arra sem volt lehetőségem, hogy helyet foglaljak, miután bemutatkoztam, kivágtak a teremből.

– Mi volt a bűne?

– Mint otthon kiderült, a vizsgán az iskola egykori rektorához volt szerencsém, akinek a gyerekei egykor apámnál vívtak. Csakhogy az öreg gerinces ember lévén senkivel sem kivételezett, rossz magaviselet miatt kirúgta a két kölyköt az edzésről. Ez okozta a vesztemet évtizedekkel később, de ma már tudom, hogy ez nem volt véletlen.

– Mi történt a sikertelen felvételi után?

– Bay Béla bácsi, a legendás mester segített, hogy bekerüljek a Testnevelési Főiskolára. Nélküle nem ment volna. Alkalmassági vizsgát kellett tenni, a síkfutástól kezdve a labdajátékokon át a gimnasztikáig mindenből teszteltek minket. A megmérettetésre Röck Samu, szülővárosom, Győr híres tornásza, mesteredzője próbált meg fölkészíteni, de a búcsúzásnál azt mondta, nem vállal felelősséget értem. Jól tette, a kötélre például nemhogy az előírásnak megfelelően, függeszkedve, de még a lábaim segítségével sem tudtam fölmászni. Nem beszélve a nyújtóról… Gondolhatják, hogy néztem ki rajta a 192 centiméteremmel! Földig ért a lábam.

– 1973-ban mégis diplomát szerzett…

– És addigra az edzősködéshez is megjött a kedvem. Talán, mert édesanyám óvónő volt, imádtam a gyerekeket, így lettem nevelőedző az Újpesti Dózsában. Első tanítványaim között volt Szekeres Pál és Érsek Zsolt, a szöuli ötkarikás játékok bronzérmes csapatának két húzóembere. Ézsé egy toborzás során került hozzánk, Szekért pedig – aki meglehetősen élénk gyerek volt – az édesanyja hozta le hozzám. Emlékszem, megállt előttem, és elgyötört arccal azt mondta, most jön a szülői értekezletről, ahol sok rosszat mondtak a gyerekéről, nagyon elkeseredne, ha tőlem is ilyeneket hallana. Megígértem neki, hogy nem fog: a víváshoz elengedhetetlen egy kis csibészség, úgyhogy Pali a legjobb helyen volt.

– Sosem húzta ki a gyufát?

– Hát, voltak kritikus pillanatok. Egy nemzetközi versenyen például hamar kiestek, és úgy gondolták, kicsit kirúgnak a hámból. Éjszaka arra ébredtem, hogy üvöltve vigadoznak a szállodánk folyosóján. Kikiabáltam nekik, hogy hagyják abba, és menjenek a szobájukba, mire mámoros hangon megszólalt az egyikük: „Nézzétek, ott van a Kielpikowski!” Na, az voltam én. Mondtam nekik, gyerekek, most szépen lefekszetek, és majd holnap megbeszéljük a dolgot. Aztán persze nem szóltam egy szót sem. Ha a melót elvégezték, nem haragudtam meg az ilyen csínyekért. Imádtam velük lenni, úgy éreztem, egy percet sem öregszem.

– Edzéseken szigorú volt a tanítványaival?

– Nagyon. Sosem felejtem el, amikor a Kékestetőn kínoztam őket. Annyi átkot sosem kaptam, mint amennyit akkor a kirándulóktól, akik szemtanúi voltak a tréningeknek. Tizenegy nap alatt közel kétszáz kilométert futottak a fiúk. De tudták, hogy az ott elvégzett munkából élünk majd egész évben. Ma is hihetetlen számomra, hogy mindössze nyolcévnyi közös munka után Pali és Zsolt is kijutott a ’84-es olimpiára. Talán az egész pályafutásom egyik legnagyobb sikere ez.

– Mit szólt, amikor kiderült, hogy mégsem utazhatnak?

– Egy külföldi versenyen voltunk, amikor a mellettünk újságot olvasó Alekszander Ramankov olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok tőröző köpött egy nagyot, és elkáromkodta magát. Akkor derült ki, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államok állítólagos kommunistaellenes közhangulata miatt bojkottálta a Los Angeles-i ötkarikás játékokat, és ugyanerre kötelezte a Varsói Szerződés tagállamait, köztük Magyarországot. Nagy pofon volt ez nekünk, de még nagyobb azoknak a sportolóknak, akiknek nem olyan hosszú a pályafutása, mint egy vívónak.

– Milyen esélyekkel indultak volna?

– Elég, ha annyit mondok, hogy egy évvel később az egyetemi világbajnokságon 9-5-re vertük az olimpiai bajnok csapatot…

– Az 1988-as szöuli bronz azért kárpótolta önöket?

– Azt hiszem, igen. Ma óriási eredmény az olimpiai érem bármelyik fegyvernemben.

– Mi az oka, hogy a magyar tőr szakág közel három évtizede csak vergődik?

– Míg egy külföldi ranglistán talál száz versenyzőt, addig a magyaron maximum harmincat. Nincs miből meríteni. Tehetségek persze akadnak. Ott van például Dósa Dániel, akit én neveltem föl, és nemrégiben megverte a világranglista első helyezettjét, csak hát itthon nincs ellenfele, nincs, akivel olyan színvonalú asszókat vívhatna, mint amilyeneket a nemzetközi versenyeken. Emiatt állandóan külföldön van. Melyik szülő választja szívesebben a tőrt a kard vagy a párbajtőr helyett ilyen perspektíva mellett?

– A kerekesszékes vívással hogyan ismerkedett meg?

– 1991-ben, a budapesti világbajnokság előtt a magyar férfi tőrválogatott egy világkupaversenyről tartott hazafelé Bonnból, amikor útközben szörnyű buszbalesetet szenvedtek. Palit és Kun Csabát, a csapat másik tagját mentőhelikopterrel szállították kórházba. Csumi élete kérdéses volt, három hétig kómában feküdt, de szerencsére felépült, Szekérről – akinek a törött bordái átszúrták a tüdejét és gerinctörést szenvedett – viszont a műtétek után kiderült, hogy soha többé nem állhat lábra. Hét hónapig rehabilitálták Németországban, Érsek Zsolttal minden lehetséges alkalommal vele voltunk a kórházban. Borzasztóan megviseltek a történtek, tanácstalan voltam a jövőt illetően, ahogy Pali is. A fordulópontot Batizi Sanyi bácsi, a német kerekesszékes válogatott kapitányának látogatása jelentette.

– Mi történt?

– Na, fiam, készülj, mert megyünk versenyre – mondta Palinak, aki elképzelni nem tudta, miről lehet szó, itthon akkoriban nemhogy sportolásra nem volt lehetősége egy kerekesszékben élőnek, hanem még közlekedni se nagyon tudtak a városban. No, mindenesetre Sanyi bácsi határozottan Szekér kezébe nyomta a tőrt, ő pedig megnyerte az 1992-es Európa-bajnokságot.

– Ez önnek is reményt adott a folytatást illetően?

– Igen. Volt egy időszak, amikor abba akartam hagyni az edzősködést, a mélyponton a feleségem segített átlendülni. Neki egyébként is rengeteget köszönhetek. A hivatásom miatt nagyon sokat voltam távol, amíg én mások gyerekeit, addig Ida a sajátjainkat nevelte, és ahelyett, hogy szemrehányást tett volna, mindig támogatott.

– 1988-ban eljött az Újpesti Dózsából. Mi volt az oka?

– Komoly nézeteltérésem támadt a párttitkárral. El akarta venni a két olimpiai érmes tanítványomat, át akarta adni őket egy másik edzőnek. Közben még azt is írták, kivel mennyit iskolázom. Elegem lett, szedtem hát a sátorfámat, és közel harminc vívóval a BVSC-be igazoltunk.

– Lett bármiféle következménye ennek a lépésnek?

– Megfenyegettek, hogy az összes tanítványom a határ mentén fog szolgálni. Végül csak Nagy Józseffel, Tojással toltak ki, ő tényleg kutyás őr volt egy darabig, ám a kapcsolataimnak köszönhetően szerencsére visszakerült hozzánk.

– Aztán jött a Törekvés?

– Fenyvesi Csaba olimpiai bajnok, a klub akkori elnöke kirúgta jó barátomat, Alföldi Lászlót, a szakosztály első emberét, és mivel én is konfliktusba kerültem a vezetőséggel, úgy döntöttem, csatlakozom Lacihoz. Keresni kezdtük, hol telepedhetnénk le, így bukkantunk rá a Bihari úti sporttelepre. A kisterem még olyan állapotban volt, hogy épp csak hullát nem találtunk benne. Szekeres Pali azonban akkor már sportpolitikáért felelős helyettes államtitkárként dolgozott, és segített megteremteni az anyagiakat a felújításhoz. 1999-ben alakítottuk meg a Törekvés vívószakosztályát. Hat ember jött el az első edzésre, most alig férünk el, tíz edző dolgozik nálunk, és jelentős támogatást is kapunk a működéshez a helyi önkormányzattól. Sorra nyerjük a versenyeket, egyéniben és csapatban egyaránt, és nemcsak az utánpótlás-korosztályban, hanem a felnőttbajnokságokon is jó eredményeket érünk el. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy kerekesszékes vívóból még mindig nagyon kevés van.

– Hogyan lehetne rávenni a mozgásukban korlátozottakat, hogy sportoljanak?

– Évek óta óriási publicitást kap a parasport, de ez még mindig kevés. Kellene a reklám. Ma már minden adott ahhoz, hogy egy kerekesszékes megtalálja a számítását, és karriert építsen sportolóként. A paralimpikonok például ugyanolyan életjáradékot kapnak, mint az épek. Csak hát a legtöbben nem tudnak a nálunk tálcán kínálkozó lehetőségről. Kormányzati szinten kellene megkeresni azokat a csatornákat, amelyeken eljuthat az üzenet az érintettekhez.

– Két klasszisunk, Osváth Richárd és Hajmási Éva hogyan került önhöz?

– Ricsi korábban is vívott, méghozzá nagyon eredményesen, ám több műtét következtében merev lett a lába. Édesanyámhoz hasonlóan ő is szatmári gyökerekkel rendelkezik, első edzőjével, Lengyel Évával baráti viszonyban vagyunk, ő küldte el hozzám, így lett a tanítványom. Hajmási Éva Görögországban, egy motoros balesetben veszítette el a bal alsó végtagját, majd egy Szekeres Palival való találkozás során döntött úgy, hogy kipróbálja a vívást. Nem kellett neki sok idő, hogy beleszeressen, hamar a szenvedélyévé vált.

– Közeleg a tokiói paralimpia. Mit vár tőlük?

– Ricsi olimpiai bronz- és ezüstérmes, szeretnénk, ha meglenne végre az arany­érem is, Évi esetében pedig bármilyen dobogós helyezéssel nagyon elégedettek lennénk. Őszintén remélem, hogy végre teljesül az álom, és Szekeres Pál után újra bajnokunk lesz. Az esély megvan rá.

Lapszám: