Szőnyi Ferenc augusztus végén, 53. születésnapján újra tízszeres távú Ironman-versenyt nyert. A komáromi ultratriatlonista nem egészen 9 nap alatt 38 kilométert úszott, 1800 kilométert kerékpározott és 422 kilométert futott a svájci megmérettetésen. Ennek apropóján beszélgettünk vele.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Negyvenéves elmúlt, amikor sportolni kezdett, illetve hozzáfogott fizikai határainak felfedezéséhez. Mi motiválta?

– Egy hobbifutó barátomról példát véve merészkedtem először a 400 méteres futópályára. Nyolc kört bírtam. Büszke voltam magamra, ez az érzés ösztönzött, hogy újra és újra nekiiramodjak. A zárt pálya ugyanakkor nem vonzott, ezért, illetve, hogy senki ne lássa a szenvedésemet, kiautóztam a város szélére, elfutottam egy tanyáig, ami 3,5 kilométerre volt. Igen ám, de ez a menet már annyira terhes volt számomra, hogy visszafelé csak sétálni tudtam. Gyengének éreztem magam, ez pedig nagyon bántott. A hiúságom aztán megoldotta a problémát: másnap oda-vissza futva teljesítettem a távot, amit azután napról napra növeltem egy kicsit.


– Mikor jött az első, igazán pozitív élmény?

– Néhány hónap múlva kinyitottam a szekrényemet, és elővettem egy régi ingemet. Megdöbbentem, mivel kétszer is belefértem volna. Viccesen meg is kérdeztem a feleségemtől, hogy járt-e nálunk valaki, mialatt én távol voltam a háztól. 86 kilogrammosan kezdtem futni, most 74 vagyok. Az étrendem is teljesen megváltozott az elmúlt tíz év során, ez is nagyban hozzájárult a fogyáshoz.


– Éppen egy évtizede annak, hogy a mély vízbe vetette magát…

– Az interneten szereztem tudomást arról, hogy Csákváron 12 órás ultrafutó-bajnokságot rendeznek. Beneveztem a versenyre. Biztató volt, hogy nem lesz fizikai értelemben vett cél, nem lesz kötött táv, így nem kell majd a sebességre figyelni, saját tempómban futhatok, ahogy jólesik. Felvettem a rajtszámot, és elindultam. Egy idő után azt vettem észre, hogy már majdnem mindenkit ismerek, egyeseket ugyanis többször elhagytam. Néha még pihenni is megálltam, ittam egy kis kólát, ettem egy kis csokoládét, majd továbbfutottam. Este 7-kor fújtak megálljt. Már szálltam volna be a kocsiba, amikor a szervezők megállítottak, és megkérdezték, hova megyek. Közönyösen azt mondtam, haza, mivel az eredményhirdetés engem már nem érint. Közölték, hogy nagyon is tévedek, hiszen nekem kell fölállnom a dobogó második fokára.


– Ha mással nem is, de a hónapokig tartó oldalszúrással a legtöbb kezdőnek meg kell birkóznia. Önnek ez sem okozott különösebb gondot. Valamilyen különleges képességnek köszönhető mindez?

– Faluhelyen születtem, Ácson, a szüleim gazdálkodtak. Mindig részt vettem a kemény munkában, alkalmanként tíztonnányi takarmányt pakoltunk teherautóra. Talán itt alapoztam meg a fizikumomat. Csákváron, az első megmérettetésemen 124,8 kilométert futottam felkészülés, tudatos táplálkozás és konkrét motiváció nélkül. Elkértem a szervezőktől a köridőket, amiket azóta „elrettentő példaként” mutogatok a tanítványaimnak. 6 óránál majdnem 70 kilométernél tartottam. Ma már nem biztos, hogy képes lennék ilyen produkcióra.


– Összeszámolta már, hány kilométert futott eddigi pályafutása során?

– Nem, ebből a szempontból sajnos trehány vagyok. Azt tudom, hogy a triatlon előtti legjobb évem során 1360 kilométert versenyeztem. De ezt azóta többször is übereltem: a 30 nap, 30 Ironman (3,8 kilométer úszás, 180 kilométer kerékpározás, 42,2 kilométer futás naponta) versenyen például egy hónap alatt futottam majdnem ugyanennyit. Ez a táv 30 maratonnak felel meg.


– Hogyan jött az úszás és a biciklizés ötlete?

– A 2000-es évek közepén beneveztem egy Balaton-felvidéki kalandtúrára. A leg­extrémebb versenyszám során egy fával telepakolt terepjárót kellett fölhúznunk egy bányából. A küzdelem akkor ért véget, amikor a nehéz rönköket a célba cipeltük, és mindannyian felálltunk a tetejükre. Tulajdonképpen az általam javasolt technikának köszönhetően sikerült véghez vinnünk a feladatot. Meglepődtek a teljesítményemen, kiváltképp Kiss László többszörös triatlonbajnok, akivel hamar jóban lettünk. Egyik nap telefonon hívott, azt mondta, megtalálta a nekem való versenyt. Számok diktálásába kezdett: 7,6, 360, 84. Gyámoltalanul megkérdeztem, hogy mik ezek az adatok. Talán kilométerek? Azt felelte, igen, egy bonyhádi triatlonbajnokság versenytávjai. Nem riadtam vissza a kihívástól, de volt egy kis bökkenő, mégpedig, hogy nem tudtam normálisan úszni, a versenyig pedig mindössze öt hét volt hátra. Gondoltam, nincs mese, nem fogok elbukni ezen az apróságon, így aztán szakmai tanácsokat megfogadva egy éjszaka alatt elsajátítottam a gyorsúszás tudományát.


– Azt ne mondja, hogy az első triatlonversenyén is dobogóra állt…

– Életem legfájdalmasabb úszóedzésén vettem részt akkor. Ismeretlen táv, hatalmas hullámok, irdatlan tempó. Le is szippantottam egy adag vizet, majdnem megfulladtam. Végre kikecmeregtem a medencéből, de ekkor azzal szembesültem, hogy senki nem vár már a parton, csak a lekváros palacsinta, amit a családomtól kaptam vigaszdíjul. Nem adtam föl. Több mint négy óra úszás után felpattantam a biciklimre, és nekilódultam. Annyira felszívtam magam, hogy hatodikként szálltam le a kerékpárról. Alig vártam, hogy futhassak. Ott aztán tovább faragtam a hátrányomon, és végül negyedikként értem célba.


– Azóta még az indiai Himaláját is megjárta: 113 óra, 13 perc, 29 másodperces idővel nyerte meg a The Hell Race nevű ultramaratont. Milyen érzés volt az ottani, extrém körülmények között versenyezni?

– Már az is beszédes, hogy mindössze hárman indultunk ezen a futamon. Este 10-kor rajtoltunk, elhagytuk a várost, lassan kialudtak a fények, koromsötétben, síri csöndben, néha szakadó esőben, helyenként négyméteres hófalak között, átlag 4000 méteres tengerszint feletti magasságban egyetlen cél lebegett előttem, hogy lefussak 480 kilométert. Három pár cipőt használtam el, egy körmömet elveszítettem, de teljesítettem a kitűzött célt, ami még soha, senkinek sem sikerült.


– Miben rejlik a sikerének titka?

– Az ultratriatlon-verseny egy koreográfia, aki rosszul dolgozza ki, elvérzik. Épp annyit számít a taktika, mint a fizikai állóképesség vagy a gyorsaság. Ezzel szinte minden induló tisztában van, de sokakat elvakít a győzelem iránti túlzott vágy. A résztvevőknek mindig a fizikai fájdalom jelenti a legnagyobb problémát, ami jellemzően a futás során jön ki. Én a tempót befolyásoló savasodás elkerülése végett a svájci versenyen egy táplálkozástudományi kísérletnek vetettem alá magam: nem „adtam enni” az izmaimnak. A folyadék- és energiapótlás érdekében csak vizet és szénhidráttartalmú üdítőket ittam, illetve L-karnitint fogyasztottam. Az alvásidőmet is csökkentettem, a szokásos 4,5 óra helyett most csak másfelet pihentem. De pihentem, nem úgy, mint az előttem haladó, aki gyakorlatilag egy percre sem hunyta le a szemét. Mindennek meg is lett az eredménye. Csaknem negyven kilométernyi különbséget küzdöttem le az utolsó szakaszon.


– Voltak a mezőnyben hölgyek is?

– Természetesen, mint mindig. Alexandra Meixner, minden idők legsikeresebb női ultratriatlonistája a női világrekordot is megdöntötte, annak ellenére, hogy felpüffedt, sebes lábai miatt a verseny egy részét egy számmal nagyobb kölcsöncipőben volt kénytelen teljesíteni, a végén pedig futásképtelenné vált.


– A szó jó értelmében nevezhetjük önt függőnek. Mekkora volt az eddigi leghosszabb, sport nélkül eltöltött időszaka az elmúlt tíz évben?

– Ilyen nem volt. A versenyzést szüneteltettem két hónapon keresztül, de a futásról nem mondtam le. Napi 20-25 kilométert akkor is beletetettem a lábaimba. Ezt nevezik szenvedélynek.

Szencz Dóra