A legsikeresebb magyar csapatsport

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Időre van szükség ahhoz, hogy beérjen a munka gyümölcse – mondta a Demokratának Vári Attila a fiatalításon átesett férfi vízilabda-válogatottal kapcsolatban. A szeptemberben megválasztott szövetségi elnökkel a pólósokra nehezedő társadalmi nyomásról, a női vízilabda helyzetéről, az utánpótlásban rejlő lehetőségekről és arról beszélgettünk, milyen újítások szükségesek ahhoz, hogy a magyar vízilabda tíz év múlva is a világ élvonalában legyen.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

– Egyesek szerint válságban van a magyar vízilabda. Valóban?

– Szó sincs erről. Itthon a csapatsportágak között még mindig a legsikeresebbnek számít a vízipóló. Annak idején a Kemény Dénes vezette válogatott, amelynek én is tagja voltam, magasra tette a mércét, egymás után háromszor nyert olimpiát. A sportrajongók hozzászoktak a győzelemhez, így aztán vannak, akik képtelenek megemészteni, hogy Londonban és Rióban sem sikerült az újabb csoda. Sokan azonban elfelejtik, hogy az aranycsapat tagjai 2008 után visszavonultak, helyükre fiatalok kerültek, emellett a legendás szövetségi kapitány is elköszönt, posztját ma Märcz Tamás tölti be. Nem lehet egyből a hátunk mögé utasítani a világot, időre van szükség, hogy az új gárda összecsiszolódjon. Az építkezés gőzerővel zajlik, mindenki azért dolgozik, hogy a férfi vízilabda-válogatott újra legyőzhetetlenné váljon, és azt gondolom, ez egyáltalán nem földtől elrugaszkodott vágy.

– Sőt. 2013-ban sikerült is.

– Igen, világbajnokságot nyert a férficsapat, de valamiért ezt és a tavaly Budapesten megszerzett második helyet is sokan elfelejtették. Mind a férfiak, mind a nők nagyon szép nemzetközi eredményeket értek el az utóbbi időben. Igaz, az idei Európa-bajnokság nem úgy sikerült, ahogy terveztük, a fiúk a nyolcadik helyen végeztek, szeptemberben azonban világkupát nyertünk, ami nagyot lendíthet a férfiválogatott jövőbeni teljesít­ményén.

– A Kemény-fiúk sikerének vajon mi volt a titka?

– Ahogy annak idején Faragó Tamás olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó és edző is mondta, a köszönet elsősorban a magyar anyákat illeti. Rajtuk kívül, és a magyar edzők mellett persze, a csillagoknak is hálát mondhatunk. A szerencse is közrejátszott abban, hogy egy olyan csapat verbuválódott össze, amelynek tagjai remekül tudtak együtt gondolkodni, és mindent alávetettek a sportnak. Akin azt láttuk, hogy képtelen erre, azt nem tűrtük meg magunk között.

– A mostani válogatottból hiányzik ez az alázat?

– Nem, dehogy, csupán arról van szó, amit már említettem: időre van szükség ahhoz, hogy beérjen a munka gyümölcse. Märcz Tamás, Bíró Attila és csapataik ezen dolgoznak jelenleg is. Mindkét válogatottnak professzionális vezetője van, biztos vagyok benne, hogy a szövetségi kapitányok kihozzák belőlük a maximumot. Azt azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy egy építkezéshez idő kell. Egy házéhoz ugyanúgy, mint egy fiatal csapat teljes felépítéséhez. Az én feladatom a vízilabda-szövetség elnökségi tagjaival és a szövetség munkatársaival együtt pedig az, hogy mind a női, mind a férfiválogatott szövetségi kapitányának a lehető legtöbb támogatást megadjam ehhez a mun­kához.

– Októberben egyéves pihenő után visszatért a férfiválogatottba Varga Dénes és Hárai Balázs. A szövetségi kapitány korábban azt mondta, hogy ha a két játékos elutasítja a meghívót, akkor végleg elfelejti őket. Mi a véleménye erről?

– Kényes kérdés ez. Megértem Märcz Tamást, a helyében én sem könyörögnék senkinek, hogy legyen a keret tagja, egy játékos vegye kitüntetésnek, ha beválogatják a legjobbak közé. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, mennyire felgyorsult a versenyzők élete. Míg korábban két-két és fél hónapig lehetett készülni egy világeseményre, most három-négynaponta vannak mérkőzések. Feszített a tempó, a fiúk iszonyú fizikai terhelésnek vannak alávetve, és bizony a szervezet jelzi, ha elfárad. Ez viszont nem azt jelenti, hogy bárki bármikor kényszerpihenőt rendelhet el magának, a jövőben szakmai stáb fog dönteni arról, kinek van valóban szüksége szünetre.

– Az utóbbi időben más csapatsportokhoz hasonlóan a vízilabdában is megszaporodtak a külföldi játékosok. Átok vagy áldás ez?

– A fő kritikusok szerint a légiósok elveszik a magyar tehetségek elől a játéklehetőséget, de szerintem ez nem igaz. Rátgéber László edző barátom mesélte, hogy a spanyol kosárlabda-utánpótlásban is rengeteg tehetséges fiatal külföldi sportoló van, akik húzóerőként hatnak a spanyol játékosokra. Szerintem a magyar vízilabda is sokat profitálhat a nálunk lehorgonyzott, magas kvalitású légiósokból. Motivációt jelenthetnek, tanulni lehet tőlük, a tanultakat pedig a saját javunkra fordíthatjuk.

– Ha már a fiatalokat emlegette: mi a helyzet itthon a vízilabda-utánpótlással?

– Folyamatos az érdeklődés a sportág iránt, az elmúlt években megduplázódott az utánpótlásbázis. Szerencsére a vízfelületek is növekedtek a kormányzati fejlesztéseknek köszönhetően, ma már az uszodahiány sem jelent akkora gondot, mint egy évtizeddel ezelőtt. 2011 óta óriási lehetőségeink nyíltak a taóból befolyt pénzbeli támogatásoknak köszönhetően. Az elnöki programom egyik része az akadémiai rendszer kiépítése, ez lesz a jövő egyik legfontosabb feladata. Olyan nemzeti vízilabda-oktatási központot szeretnénk létrehozni, ahol az edzők, a játékvezetők és a gyermekek elméleti oktatása zajlik majd. Ha ez sikerül, akkor annak hatását akár a 2024-es olimpia idején is érzékelhetjük már.

– Ez tehát egy komplex program, ha jól értjük.

– Teljes mértékben. Az utánpótlásra nagy figyelmet kell fordítani, azonban az utánpótlás is csak akkor tud versenyben maradni a világ élvonalával, ha az edzőképzésünk is világszínvonalú lesz. De ugyancsak fontosnak tartom, hogy az egyetemeken is egyre többen vízilabdázzanak akár amatőr szinten is. Sok területen szükséges tehát alakítani az eddigieken. Én arra törekszem, hogy a teljes vízilabda-társadalom elnöke legyek.

– A közeljövőben az infrastruktúra további fejlesztése mellett mi lesz a legfontosabb cél?

– A férfiaknál és a nőknél is az olimpiai kvótaszerzés, amit nem szeretnénk az utolsó pillanatokra hagyni. A kvalifikáció sikerességét mindenki evidensnek tartja, pedig egyáltalán nem olyan könnyű megszerezni az indulás jogát, mint amilyennek látszik. Mindkét nem esetében nagyon erős a nemzetközi mezőny, a férfiaknál Horvátország, Szerbia és Montenegró mellé jönnek fel a görögök, a spanyolok és az olaszok, a női mezőny nagyjából kiegyenlített, az olimpia kiadó helyeinek száma pedig meglehetősen szűkre szabott. Két év múlva Budapest adhat otthont az Európa-bajnokságnak, ami nagyon jelentős állomása lesz a Tokióhoz vezető útnak, a vízilabdások hazai közönség előtt bizonyíthatnak. Ez egy remek lehetőség lesz a kvótaszerzésre.

– Óriási társadalmi nyomás nehezedik a magyar pólósokra. Nem lehet könnyű dolguk ilyen elvárással a hátuk mögött…

– Édes teher ez mindannyiunk számára. A szurkolók szeretete hatalmas erőt ad minden egyes játékosnak és a sportág vezetőségének is, ez az energia pedig egészen biztos, hogy meglátszik majd a jövőbeni eredményeinken.

– Az olimpiai éremszerzési esélyekről korai még beszélni?

– Mint már említettem, a következő lépés a kvótaszerzés, de amikor már ott leszünk, a magyar válogatottnak vízilabdában nem lehet más célja, mint a legjobbak között végezni. A többit már babonából sem merem mondani.

Lapszám: