Riporter kerestetik

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Színésznek készült, majd miután eltanácsolták a főiskoláról, bányában dolgozott egy évig. Innen került először a Magyar Rádióba, majd a Népsporthoz, ahol közel húsz évet töltött el. Az augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend Lovagkereszttel díjazott Kő Andrással beszélgettünk arról, milyen volt a sportriporterek élete a kommunizmus évtizedeiben, miképpen hatott az újságírószakmára a modern technika, és hogyan lett egy szemétre vetett paksamétából minden idők egyik legizgalmasabb sportkönyve.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Hogy emlékszik vissza az első interjújára?

– A 60-as évek népszerű műsora volt a Riporter kerestetik című tehetségkutató vetélkedő, ami felkeltette az érdeklődésemet. Arra gondoltam, próbára teszem magam. Írtam egy cikket, majd felkerestem Gulyás Gyulát, a Magyar Rádió sportriporterét abban a reményben, hogy elolvassa a kéziratot. Naponta vártam őt a bejáratnál, mígnem egy alkalommal Sipos Tamás, a Magyar Televízió egykori főszerkesztője megkérdezte tőlem, mi járatban vagyok. Miután elmondtam neki, nem habozott, megmutatta, hogyan kell kezelni egy magnót, majd utasításba adta, készítsek interjút az éppen Budapesten tartózkodó Nobel-díjas íróval, Pablo Nerudával. A szívem a torkomban dobogott, majdnem elájultam, de tolmács segítségével nagy nehezen feltettem három kérdést. A beszélgetés adásba is került, ami nagy dolognak számított akkoriban, ezért el is hittem, hogy már újságíró vagyok.

– Tévedett?

– Legközelebb Kamondy László József Attila-díjas írót kerestem föl, de ő néhány perc beszélgetés után fölállt a székéből, és azt mondta, ad nekem egy róla szóló anyagot, olvassam el, aztán próbálkozzak újra. A szégyen segített földre szállni. Hogy aztán nem voltam ügyetlen, arra bizonyíték, hogy nem sokkal később rám bízták a Táskarádió című műsor szerkesztését. Ez hozott hírnevet nekem.

– Öt év elteltével azonban átigazolt az újságírók táborába. Hogyan történt?

– Épp hogy megváltam a rádiótól, összetalálkoztam az utcán a Népsport akkori főszerkesztőjével, Szabó Bélával, aki felajánlotta, hogy felvesz a laphoz. Nem mondtam nemet.

– Két egymástól teljesen eltérő műfaj. Mi jelentette kezdetben a legnagyobb nehézséget az írás során?

– Akkoriban nem volt számítógép, nem lehetett ide-oda pakolgatni a bekezdéseket. Ott állt egy fiú mellettem, aki a főszerkesztő által kitűzött időpontban elvette a kéziratomat, majd lifttel leküldte a nyomdába. Nem mondhattam, hogy hozza vissza, mert szeretnék kijavítani valamit. A nagyobbik gondot azonban a helyszűke jelentette. Nehezemre esett megragadni a lényeget egy félórás interjúból, de muszáj volt, meg volt szabva, mennyit írhatok. A nyomtatott médiában oda kell figyelni, hogy meg ne szaladjon az ember keze, ellenkező esetben kíméletlenül megnyesik a cikkét.

– Ma, az online média térnyerésének köszönhetően nem lenne ilyen gondja…

– Ez igaz, de nem feltétlenül jó az, ha egy újságíró annyit ír, amennyit szeretne. A mi szakmánkban is igaz a mondás: a kevesebb néha több. Talán épp a mennyiségi korlát megszűnése vezetett ahhoz, hogy az újságokból eltűnt a publicisztikai műfajok többsége. Korábban a Népsport utolsó oldalán is volt egy hasáb, amit hatsoros glosszákkal töltöttek meg. Az emberek ezeket olvasták el először. Ma a fiatal pályakezdők kevésbé ismerik a publicisztikai műfajokat.

– Azt mondja, felhígult az újságíró-társadalom?

– Borzasztóan. Amikor a rádióban újonc voltam, Fischer Sándor beszédtanár azért tiltott el két hétre az interjúkészítéstől, mert rendszeresen elharaptam a szóvégeket. Később én is voltam gyakornokok felügyelője. Negyed év elteltével véleményeznem kellett, hogy felvegyék-e őket, vagy sem. Az online világban nincs ilyen rosta, bárki elmondhatja magáról, hogy újságíró, még csak társulnia sem kell, elég, ha indít egy blogot, utána azt ír le és úgy, amit és ahogy akar. Az a szomorú, hogy a kollégák jelentős hányada még a helyesírást sem ismeri.

– Meg lehet tanulni az újságírást az iskolapadban?

– Minden szakmát el lehet sajátítani egy bizonyos szintig, de ha az ember ki akar tűnni, akkor ez a tudás édeskevés. A kezdetek kezdetén színésznek készültem. Olyan kiválóságokkal jártam egy főiskolára, mint Halász Judit, Polónyi Gyöngyi, Béres Ilona, Szegedi Erika, Tordai Teri vagy Ujlaky László. Másfél évig tanulhattam velük, aztán elbocsátottak, azt mondták, nincs bennem elég tehetség.

– Hogy viselte a kudarcot?

– Olyan nehezen, hogy fogtam magam, és a szüleim tudta nélkül bányásznak jelentkeztem. Egy évig dolgoztam a föld alatt szívlapáttal, csillével. Az irodalomtól azonban ott sem szakadtam el teljesen, a szabadidőmben verseket olvastam, munka közben szavaltam, miközben folyt a könny a szememből, és ömlött rólam a víz. Ez volt az előszobája az újságírói pályafutásomnak.

– Veszélyes időszakban került a média birodalmába, a kommunisták tisztában voltak az újságírás állambiztonsági kockázataival, ezért a riporterek mindennapjait beépített ügynökökkel figyeltették. Magáról jelentettek?

– Igen, neveket is mondhatnék, de nem teszem. Egyszer hazajöttem egy svájci vívó-világbajnokságról, és a főszerkesztő behívatott magához, mondván, van egy kis probléma, mégpedig, hogy Lau­sanne-ban együtt vacsoráztunk a Szabad Európa Rádió munkatársával. Honnan tudta volna, ha nem valamelyik kollégánktól?

– Beszervezni is próbálták?

– Naná, kit nem? De mondtam, hogy az egyik fülemmel nem hallok, ráadásul érzékeny a lelkem, ezért alkalmatlan vagyok a feladatra.

– Elhitték?

– El.

– Akkor azért mégiscsak vannak színészi kvalitásai…

– A viccet félretéve: nekem szerencsém volt, nem telepedtek rám túlságosan. A kollégáimmal jól tudtuk, ha leírunk három dolgot, abból kettőt kihúznak. 1980-ban tudósítottam a moszkvai olimpiáról. Volt egy ökumenikus templom az olimpiai faluban, ami nagyon megfogott. Miután leadtam a templomról szóló cikket, a főszerkesztő közölte, hogy nem hozhatjuk le! Sosem jelent meg az anyag. Ami némileg vigasztalt, hogy a kölni barátom, Stefan Lázár, aki ’56 után disszidált, végül készített egy filmet a kápolnáról. Nyugaton nem volt probléma, ha az ember ilyen témákkal foglalkozott.

– A rendszerváltás után már itthon sem…

– Éltem is a lehetőséggel. Szerénytelenség nélkül állítom, nincs még egy újságíró Magyarországon, aki annyi ’56-tal kapcsolatos cikket publikált volna, mint én. Több könyvet is írtam a forradalom és szabadságharc témakörében. Az egyiken több mint tíz évig dolgoztunk Nagy J. Lambert barátommal, hogy bebizonyítsuk, akik október 25-én, a Kossuth téren megsebesültek vagy meghaltak, szovjet sortűz áldozatai voltak. Történészek estek nekünk, mondván, csupa marhaságot vetettünk papírra, ma viszont mindnyájan elismerik, hogy igazunk volt.

– Nemrégiben elhunyt a sportriporterek gyöngyeként emlegetett Szepesi György. Hogy érintette a halálhír?

– Mélységesen megrendített, nemcsak azért, mert nagyon jóban voltunk, hanem mert Gyurival együtt egy korszak távozott. Készítettem vele nemrégiben egy interjút, de sajnos mindeddig nem jelent meg, valószínűleg azért, mert nem esett szó az ügynöki múltjáról, kizárólag a szakmáról beszélgettem vele. Akik megkérdőjelezik a rátermettségét, azt szokták mondani, szerencsés korban élt, amikor Magyarországnak volt egy Aranycsapata. Én viszont azt mondom, hogy az Aranycsapatnak is szerencséje volt, hogy a sorsa összefonódott egy Szepesi György nevezetű őstehetséggel. Gyuri a legváratlanabb helyzetekben is megállta a helyét, a tokiói olimpia egyik vízilabdameccsén például húsz percig szórakoztatta a hallgatókat úgy, hogy közben az egész uszodában koromsötét volt, mert elromlott a világítás. Amikor egyszer a könyveiről kérdeztem, csak annyit felelt, ő beszélni tudott a legjobban. És valóban, ha keresnék, sem találnék nála jobb sportriportert az elmúlt száz év klasszisai között.

– Ha visszagondol a háta mögött hagyott fél évszázadra, van hiányérzete?

– Ahogy öregszem, egyre nagyobb felelősséget érzek azért, amit leírok. Még ma is törekszem a tökéletességre, próbálom ellesni a nagy írók sajátosságait. Vitray Tamás mondta egyszer Gyulai Istvánról, a kiváló atlétáról és sportriporterről, hogy „megcsinálta magát”. Nos, én pont ugyanezt szerettem volna elérni.

– Sosem titkolta, hogy mélyen vallásos. Mennyire hatja át a hit a mindennapjait?

– 1995-öt írunk, főszerkesztő vagyok az Új Magyarországnál. Egy nap bejön hozzám egy fiatalember, akit egy korábbi népsportos kollégám küldött hozzám, és a kezembe nyom egy paksamétát, amit a szemétben talált, és ami elmondása szerint tele van az 1954-es futball-világbajnoksággal kapcsolatos dokumentumokkal, Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya hagyatékából. Nagyon nem izgatott föl a dolog, de két hét után, mielőtt jött volna érte, hazavittem magammal a pakkot… Este belelapoztam, és egy valóságos kincsesbánya tárult elém. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira lebilincseltek a látottak. Szemétből mentett dicsőségünk címmel vélhetően az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legszívszorítóbb sportkönyvét írtam ezekből az emlékekből. Talán érthető, miért nem hiszek a véletlenekben.

Lapszám: