Üzenet a múltból

Fotó: MTI, archív

Bal lába egy részét még gyerekként amputálták, ami nem akadályozta meg abban, hogy kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó és Európa-bajnok hosszútávúszó legyen – dokumentumfilm készült Halassy Olivér életéről. A csodafedezet – Vitéz Halassy Olivér címet viselő alkotás producerével és gyártásvezetőjével, Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóval beszélgettünk.

– Halassy Olivér kalandregénybe, de minimum filmvászonra kívánkozó élettörténetét még mindig nagyon kevesen ismerik Magyarországon. Vízilabdás körökben jobban megmaradt a sportág Puskás Öcsijének emlékezete?

– Természetesen igen, ahogyan a vízilabda sok más hasonlóan legendás alakjáé – Komjádi Béla, Németh Jamesz, Markovits Kálmán, Gyarmati Dezső – is. Gyerekkoromban én a BVSC-ben kezdtem játszani, ott és más kluboknál is szokás volt, hogy az edzők nemcsak a szakmai fogásokat adták át a fiataloknak, hanem a vízilabda-történelem alapjait is: hogyan indult el az egész a Brit-szigeteken, hogyan nálunk, kik voltak az első nagy sztárok, milyen eredményekre lehetünk büszkék. Az én generációm így még abszolút képben volt a múlttal kapcsolatban, de ahogy hallom, az edzői szakmában manapság ez már kevésbé szempont. Ahogy a világ hígul, gyorsul, a pozitív értelemben vett, bulvár nélküli sztárcsinálás e téren is háttérbe szorul. Legalábbis itt, Kelet-Európában mindenképpen, az USA-ban szinte minden nagy sportolónak van szobra, valamilyen emléke, róla elnevezett iskolák, csarnokok, díjak sora. Ezért is örültem nagyon, amikor első lépésben még egy Halassyról szóló játékfilmtervezet kapcsán felkért néhány filmes ismerős, hogy szakértőként segítsem az előkészületeket, azaz a vízilabdás jeleneteket rakjam össze szakmailag.


– Végül mégsem játékfilm, hanem egy közel egyórás dokumentumfilm születetett A csodafedezet – Vitéz Halassy Olivér címmel.

– Ahogy egyre jobban bevonódtam a folyamatba, arra gondoltunk, egy könnyebben megvalósítható dokumentumfilm elkészítése jó megalapozása lehet egy majdani mozinak, kicsit jelezve azt is, hogy valóban komolyan vesszük magunkat a témában. Vízilabdásként nagyon megérintett, hogy Halassy Olivért akár ily módon is bemutathatom egyrészt a saját közegemnek, a sportszerető magyar közönség pedig kap egy új, Puskás Öcsihez, Papp Lacihoz fogható példaképet. Ennek megfelelően már menet közben, ahogyan az élő interjúk révén is alakult a forgatás, két részre bontottuk a filmet: az első felében maga Halassy és hihetetlen élettörténete áll a középpontban, a másodikban pedig az utókor kap szerepet, hogy miként őrzi az emlékét, illetve hogyan és hova fejlődött részben az ő és kortársai hatására is a magyar vízilabda. Hiszen akkor ezek a fiúk csak jók akartak lenni, nem gondolták, hogy nyolcvan-kilencven évre szóló üzeneteik lesznek. Azt meg pláne nem, hogy olyan, emberileg örök érvényű példával szolgálnak, mint Halassy Olivér, aki csonkolt lábbal nemcsak hogy utolérte az ép sportolók szintjét, bőven túl is szárnyalta azt.


– A visszaemlékezések egy részében, különösen, amikor lánya, Halassy Ilona beszél, felvillan Halassy Olivér emberi nagysága is. Nem gondoltak rá, hogy a politikai-társadalmi háttér hangsúlyosabb szerepet kapjon?

– Ha mélyebben belementünk volna mindebbe, sokkal több időt vett volna igénybe a film elkészülte, és nem fértünk volna bele az NMHH Média Mecenatúra Tanács pályázatában biztosított ötvenpercnyi keretbe sem. Ezért maradtunk inkább a sportvonalnál, de természetesen többször szóba kerülnek a második világháború borzalmai, Halassy Olivér embermentő tevékenysége, amikor a pincéjében bújtatott üldözött családokat, illetve a tragikus halálának – szovjet katonák által elkövetett rablógyilkosság áldozata lett harminchét éves korában – máig tisztázatlan körülményei is.


– Szakértőből filmes gyártásvezető és producer lett, bár hivatalosan még aktív, a Honvéd játékosa. Ezek szerint ma már nem csak a póló teszi ki mindennapjait…

– Azt szoktam mondani, hogy ma már negyvenéves, félnyugdíjas vízilabdázó vagyok, és kevésbé a játékommal, inkább a nevemmel, a tapasztalataimmal, a kapcsolataimmal igyekszem segíteni a klubomat. Így marad időm több civil felkérésnek is eleget tenni, amelyek közül, ha valamit jónak tartok, örömmel odaállok mellé. Ilyenek a családdal, gyerekekkel kapcsolatos ügyek – nekem is van három lányom –, vagy akár a Nagy Sportágválasztó, aminek évek óta az arca vagyok. Ha az ember egészséges, sikeres, és kiegyensúlyozott családi életet él, kötelessége segíteni másokat. Egy ilyen filmprojekt sínre tevése, az interjúk megszervezése és a szponzorok meggyőzése pedig nyilván inkább boldogság, mint nyűg, hiszen azzal foglalkozhattam közben, ami harmincvalahány éve kitölti a mindennapjaimat, és amit nagyon szeretek: a sporttal, és azon belül is a vízilabdával. A moziban megszólalók bizonyára hasonlóképpen vannak vele, hiszen Kárpáti Gyuri bácsi, Kemény Dénes, Faragó Tamás, Benedek Tibor, Schmitt Pál, Sors Tamás, Becsey János, Vitray Tamás az első szóra kötélnek álltak.


– A velük való beszélgetésekben többször szóba kerül, hogy a magyar vízilabda mindig is innovatív volt. Komjádiék találták ki a levegőbe passzolást, az ötvenes években nálunk volt először zónázás, amit a hetvenes években az egyéni játék dominanciája és a lövőkészség fejlesztése követett. Mostanában viszont mintha más nemzetek is erősen felzárkóztak volna mellénk. Mi az oka ennek?

– Valóban, mi, magyarok minden korszakban tudtunk valami újat mutatni, az elmúlt néhány évben viszont a szerbek hegemóniája miatt inkább őket figyeli a világ. A nyolcvanas években már volt egyszer egy ilyen éra, amikor még jugoszláv színekben két olimpiát nyertek. Utána, és persze a délszláv háború miatt is, szerb vízilabdaedzők tömkelege kezdett dolgozni szerte a föld minden táján, és természetesen vitték magukkal a saját edzésmódszereiket, elképzeléseiket. Ez ma sincs másképp, miközben érdekes módon Szerbiában elég kezdetleges a profi liga, a jó játékosok szinte kivétel nélkül külföldön pólóznak, és csak a válogatottban állnak össze. E két ok miatt terjedt el nagyon erősen a szerb vízilabda kultusza.


– Azt szokták mondani, hogy míg ez a fajta szerb stílus a kevés hibájú, biztonságos csapatjátékon alapszik, a magyar vízilabdázók inkább az egyéniségükkel, bátorságukkal, vagányságukkal tűnnek ki. Még mindig megállja a helyét ez a kijelentés?

– Az alapot tekintve igen. De azt is látni kell, hogy a mostani szerb válogatott azért nyerhette meg az olimpiát 2016-ban, mert három-négy egyéniségük is meg tudott villanni. Ma ez a siker kulcsa: a két stílus ötvözése, plusz, ahogyan az a filmben is elhangzik, minden sportág az egyre technikásabb, egyre több intelligenciát feltételező játékmód felé halad. Nézzük például a focit. A régi meccsek felvételein látható, hogy akár tíz-tizenöt másodpercig ott van a labda a játékosnál, bőven akadt ideje átgondolni, kinek és merre passzoljon tovább. A mai világban, egy spanyol, angol, német szintű meccsen, viszont fordul kettőt egy középpályás, és egy pillanat alatt ott a védő. Akik ezt a szintet megugorják, és gondolkodni is tudnak benne, azoknak fejben nagyon gyorsnak kell lenniük. Akárcsak a vízilabdában, ahol szintén iszonyúan felpörgött a játék, régebben harmincöt, ma húsz másodperc van belőni például az emberelőnyt, egy lóba után pedig már csapnak is a nyakadra.


– És nem csak a fiúk esetében van így, a lányoknál szintén egyre keményebb harc dúl, és ugyanolyan koncentrált edzésmunka folyik, mint férfiágon. Két nagyobb gyermeke, a tizenöt éves Viktória és a tizenegy éves Patrícia szintén pólóznak. Mit szólt a döntésükhöz?

– Valahol természetesnek gondolom, hogy a dzsúdóról csapatsportra váltottak, és azon belül vízilabdára, hiszen az édesanyjuk családjában szintén többen érintettek, és nyilván az én meccseim egy részét is végigszurkolták kicsi koruk óta.


– Most viszont fordult a kocka: a lelátón háttérbe tudja szorítani a szakembert az édesapa?

– Nagyon igyekszem, hogy így legyen. Nem járok be mindennap hozzájuk az uszodába, nem ülök a medence szélén, pláne nem osztogatok kéretlen tanácsokat. Néha persze egy-egy hang önkéntelenül is kijön a számon, amikor látok valamilyen elrontott helyzetet, de többnyire igyekszem csöndben maradni. A fő szabályt, amit egyébként minden sportoló gyerek szüleinek ajánlok, pedig minden körülmények közt betartom: sem az edzőnél, sem a bírónál nem akarok okosabbnak látszani.

(A Green Screen által készített, Czinke Gyula és Czencz József rendezte A csodafedezet – Vitéz Halassy Olivér című dokumentumfilmet májusban két alkalommal tűzi műsorra a Hír TV, szeptembertől pedig a tervek szerint a közmédiában, több art moziban és szervezett vidéki vetítéseken is látható lesz majd.)

Farkas Anita

Lapszám: