„Wrestling, wrestling!”

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

A tavalyi, fényesre sikeredett budapesti vizes világbajnokság után idén októberben birkózó-világbajnokságot rendez Magyarország. A megtiszteltetés nemcsak a birkózóknak szól, hanem a magyar sportdiplomáciának és az ország megnövekedett tekintélyének is. A hazai birkózósport egyik legnagyobb klasszisával, az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok Hegedűs Csabával, az őszi esemény egyik nagykövetével beszélgettünk.

– Vas megyéből származik. Hogyan került sportolóként a fővárosba?

– 1967-ben költöztem Szombathelyről Pestre, és igazoltam át a Vasas szakosztályába, ahol a kétszeres olimpiai bajnok Kozma István vett a szárnyai alá. Mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor először megláttam őt. Az edzőterembe lépve egyszer csak ott termett előttem az a közel kétméteres ember, akire mindig is úgy tekintettem, akárcsak Istenre. Igaz barátok lettünk, mindenben segített. Egy edzés alkalmával figyelmeztetett, lassan jó lenne berobbannom a nemzetközi mezőnybe is, különben elmaradok az élvonaltól. Rá egy évre világbajnokságot nyertem, nem is akárhogy: az összes ellenfelemet tussal vertem, innen a Mr. Tus becenév. A győzelem pillanatában arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha ezt a csodálatos percet István is megéli. Sajnos nem így történt, 30 éves korában súlyos autóbalesetben életét vesztette. Az aranyérmemet a lelkemben neki ajánlottam.


– Nehéz volt beilleszkedni egy fővárosi klub közösségébe?

– Nem volt egyszerű. Kezdetben a budapesti csapattársak csak szombathelyi parasztgyerekként emlegettek maguk között. No persze engem sem kellett félteni, fölvettem a kesztyűt: akiről megtudtam, hogy így nevez, edzőpartnernek választottam, függetlenül attól, hogy hány kiló volt az illető. Fél év múlva már senki sem parasztozott…


– A tapasztalatok szerint ma könnyű becsábítani a gyerekeket a birkózótermekbe, de ott tartani nehéz. Van erre valamilyen edzői, sportvezetői recept?

– Alakítottunk egy birkózóiskolát Mr. Tus néven, én ott mindig azt mondtam a kollégáknak, hogy megfelelő értékrenddel kell kicövekelni az utat, amelyen a gyerekek járnak, illetve amelyen a gyerekkel együtt haladunk. Persze, ha nincs olyan vezető a közösségben, aki lerakja a cölöpöket, és példát adva húzná előre a maga értékrendjével a fiatalokat, akkor nem működik a dolog, el fogjuk veszíteni őket. Kellenek az idolok, annál is inkább, mert egy értékeit vesztett, zavaros világban élünk. És igen, egy magyar szempontból is sikeres világverseny után, remélem, ilyen lesz az októberi budapesti vb is, ezerszámra jönnek majd a gyerekek, hogy közelebbről is megismerjék a sportágat. A baj inkább a szülőkkel van, akik már egy hónap után látványos dolgokat várnak a gyerektől és az edzőjüktől, csakhogy ez a sportág rendkívül komoly előképzettséget igényel. Először is meg kell tanítani a fiatalokat arra, hogyan győzzék le magukban a félelmet.


– Milyennek látja a mai fiatalokat?

– Csak akkor töltik a napot a számítógép előtt, ha nem találjuk meg a hozzájuk vezető utat. Egyébként fantasztikus teljesítményekre képesek. A birkózás nagyon komoly személyiségformáló erő. Láttuk és látjuk, hogy azok a gyerekek, akik ezt a sportágat választják, idővel sokkal összeszedettebbé válnak, javul a tanulmányi eredményük, értelmes célokat tűznek ki maguk elé. A cél nagyon fontos. Lehettem 16-17 éves, házibulikba jártam, ahol este nyolckor volt villanyoltás. A félhomályban megcsöcsörésztük egy kicsit a lányokat, lesmároltuk őket, tovább nem lehetett menni, nem volt ennyire szabados a világ, mint ma. Bár az egyik legcsajozósabb srác voltam a társaságban, a villanyoltásnál mindig hazamentem, ha másnap edzésem vagy versenyem volt. Világbajnok akartam lenni. Ha jól kézben tartunk egy mai fiatalt, őt ugyanígy elkapja a gépszíj. Ez rajtunk múlik.


– Önt hogyan kapta el a gépszíj?

– Többször kérdezik tőlem, milyen volt az a közel 60 év, amit sportolással töltöttem. Rengeteg szürke hétköznap volt benne, amelyek során ezerszer megálmodtam a sikert, amihez aztán rögeszmésen ragaszkodni kezdtem. Ifiként az a vágy is hajtott, hogy fölvehessem a címeres melegítőt. Amikor válogatott lettem, és ez megtörtént, varázslatos érzéssel töltött el. Nem véletlenül rendeltem el a Mr. Tusban, hogy edzés előtt fel kell sorakozniuk a fiataloknak egy magyar zászlóval szemben, és meditálniuk egy percig. Annak idején tudtam, hogy kiválasztott vagyok, aki nemcsak saját magáért, hanem egy egész országért küzd majd a szőnyegen a nemzetközi versenyek során. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a világ- vagy olimpiai bajnoki címet nem szeretni, hanem akarni kell. Elképesztő munkába kezdtem, annyit edzettem, mint három másik birkózó. Mindig előbb érkeztem és jóval később mentem el a teremből, mint a többiek. Ennek lett meg az eredménye.


– Nenad Lalovićot, a nemzetközi szövetség elnökét nemrégiben beválasztották a NOB végrehajtó bizottságába. Ő az első, aki a birkózás képviseletében foglal helyet a testületben. Lehet ennek pozitív hozadéka a sportág jövőjét illetően?

– Az elnök úr komoly diplomatacsaládból származik, és meglehetősen karizmatikus egyéniség. Azt gondolom, önmagában már ez a két tényező is elegendő ahhoz, hogy a birkózótársadalom bizakodva nézhessen az elkövetkezendő évek elé. Jó darabig bizonytalan volt a sportág jövője, kérdésessé vált, hogy az olimpia programjában maradhat-e. Szerencsére ez a történet happy enddel végződött, Lalović úr jelenléte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban pedig véleményem szerint 2024 után is biztosítja majd a birkózás létjogosultságát az ötkarikás játékok műsorában.


– Ön hogy élte meg ezt az időszakot?

– A száműzetés lehetőségének híre sokkszerűen hatott a birkózótársadalom minden tagjára. Még ma is kiráz a hideg, amikor arra gondolok, micsoda összefogás történt a sportág megmentése érdekében. Évtizedek óta nem volt példa arra, hogy az Egyesült Államok és Irán közösen álljon ki egy ügy érdekében, akkor azonban egyként harcoltak, paktumot is aláírtak egy teheráni csapat-világbajnokság során. A sors fintora, hogy a verseny döntőjében épp e két ország birkózója csapott össze. Bár a mérkőzést a hazaiak nyerték, a 13 ezer fős, zömmel irániakból álló közönség tapsviharral tisztelgett az ellenfél előtt, miközben hol azt skandálta, hogy „USA”, hol pedig azt, hogy „wrestling, wrestling!”. 1996 óta nem fordult elő, hogy a NOB végrehajtó bizottsága visszavonta saját javaslatát. Történelmi sikert arattunk.


– Az októberi világbajnokságnak ön az egyik nagykövete. Mi a feladata?

– Minden lehetséges fórumon népszerűsítenem kell a rendezvényt, és gondoskodnom kell arról, hogy a világszövetség ide érkező tagjai jól érezzék majd magukat. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen élményekkel távoznak a bajnokság végeztével. A belga Jacques Rogge, a NOB korábbi elnöke például Budapesten járt először birkózóversenyen, aminek hangulata annyira lenyűgözte, hogy megígérte, amíg ő a testület vezetője, addig a sportág az olimpiai programban marad. Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy igent mondok-e a felkérésre. Azt gondolom, ha egy ország ilyen rangos sporteseményt rendezhet, akkor mindenkinek kötelessége, hogy saját képességeivel támogassa az ügyet.


– Mennyit változott a birkózás az elmúlt évtizedekben?

– Amennyit az ember. Réges-régen voltak olyan mérkőzések, amelyek akár tíz óránál is tovább tartottak. Mára borzasztóan felgyorsult minden, ideértve az akciók, a dobások előkészítését is, jószerivel pedig rendre elmarad már a befejezés, mert a jelenlegi szabályrendszer nem preferálja a tust, a kályhát, a KO-t. Állandóan változnak a betanult technikai elemek, mert változnak a szabályok is.


– Hogy lehet így birkózni?

– Jól. Nem öncélú változtatásokról van szó, hanem arról, hogy a szabályokban mindig lépéselőnyt kell biztosítani a támadó technikának a védekező technikával szemben. Természetesen fejlődik a védekező technika is, de hogy lépés­előnyben maradhasson a támadó technika, hozzá kell nyúlni a szabályokhoz. Amelyek most egyébként elég jók, de öt év múlva biztosan igazítani kell rajtuk.



– Mintha egyre passzívabbak volnának a mai birkózók a szőnyegen…

– Órákon át néztem a tévében a darts­világbajnokságot. Pedig látszólag semmi különös nem történt, odaáll egy pasas a vonalra, eldobja azt a kis nyilat. Ennyi. Mi lehet ebben az érdekes, kérdezik sokan. Minden, mondom én. A versenyző tekintete, a testtartása, a mozdulat, ahogy eldobja a nyilat, és így tovább. Sokszor egy birkózómeccsen sem történik semmilyen látványos dolog, mégis izgul az ember, ha nézi, mert egyébként csoda mozdulatokat, apró finomságokat vagy éppen kihagyott lehetőségeket látok. Ha érted a birkózás nyelvét, nem unatkozol. A csodafutó Usain Bolt 60 méterig mindig hátrányban volt a sprintben, de mire odaért a célhoz, már rávert mindenkire három métert. Na most akkor ne is nézzük meg, hogyan startol, mert az olyan unalmas!?



– Van ilyen „cél közeli három méter” a birkózásban is?

– Úgy lépünk a szőnyegre, mintha egy medencébe ugranánk be, megfulladni. És így is van: tudjuk előre, hogy végünk lesz. A kérdés az, hogy ki tud több ezredmásodpercet hozzátenni, amíg jön a halál. Én vagy az ellenfél. Az olimpián a lengyel Ostrowskival vívtam a harmadik meccsemet. Erős, nagydarab pali volt, és végtelenül passzív. A második menet elején úgy éreztem, már lépni sem tudok. Ijedtemben nekiestem az utolsó utáni tartalékaimmal, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. A lengyel térdre hullott. Enyém volt az a néhány ezredmásodperc.



– A kívülálló csodálkozik azon, hogy a birkózásban is rendeznek pénzdíjas versenyeket. Mintha föléledne a díjbirkózó fogalma. Elüzletiesedik a sportág?

– Valamikor legendás birkózók, mint például Kovács Gyula, egykori edzőm kiállt a cirkuszban egy medvével. Oda is vágta egy csapott szaltóval. Az ilyen mutatványok persze pénzzel jártak. Üzlet? Amikor világbajnok lettem, 28 ezer forintot kaptam érte. Egy 1200-es Zsiguli nyolcvanezerbe került. Az olimpiai aranyérmemért ötvenezer forintot kaptam… Kiegészítettem, és akkor én is vehettem végre egy új Zsigulit. De mindez semmi sem volt a bennem kavargó érzésekhez képest. Olimpiát nyerni emberfeletti dolog. Legyőzöd a világot. Nem te, hanem egy ember a tízmillió magyar közül. Így állsz a dobogón. Nem aludtam öt napon át, fogyasztottam tíz kilót, eljött apám Dél-Amerikából, akit nem láttam 1956 óta. Ezzel a teherrel mentem föl a szőnyegre. Győztem, és vigyázzban álltak a lelátón a nézők, képletesen szólva a világ állt vigyázzban egy nemzet előtt. Jogosan gondolod úgy, akár versenyző vagy, akár edző, akár sportvezető, hogy nincs erő, ami képes lenne legyőzni az egész világot. De ha képes vagy meríteni a történelmedből, a hazád iránti szeretetedből, kapsz egy olyan löketet, ami minden magyar aranyérmében benne van.



– Dolgozott Kazahsztánban és a térség más országaiban. Miért szeretik a birkózást arrafelé?

– Nem szeretik. Imádják! A birkózás ott a nemzetek karakterének művészi szintű megjelenítése. De Mongóliában, Koreában, Iránban, Törökországban is markáns, meghatározó hagyomány. Egy török olajbirkózó-bajnokot nagyobb tisztelet övez, mint egy olimpiai aranyérmest. De elképesztően népszerű a birkózás Afrikában, Dél-Amerikában… Indiában megesik, hogy több tízezren is indulnak egy versenyen. És azt se feledjük, hogy az Egyesült Államok egyetemi birkózása is hatalmas tömegeket mozgat meg. Akik le akarták venni az olimpia műsoráról a birkózást, azok erre nem is gondoltak.



– Nenad Lalović azt mondta, nem volt nehéz döntés 2013 után újra Budapestnek adni a vébé rendezési jogát…

– Elsősorban a diplomata szólhatott belőle, de ettől még igaz a dolog, sokat tettek a magyarok ezért a sportágért és annak megbecsüléséért. Nagy örömömre a kormány is igen komolyan támogatja az októberi világbajnokságot. Amikor arról volt szó, hogy Magyarország olimpiát rendez, több helyen is azt nyilatkoztam a világban, hogy nálunk minden sportágban megvan az ehhez szükséges hozzáértés és szellemi kapacitás. Kipróbált gárdák állnak készenlétben a rendezésre. Ideértve a birkózást is. A magyar sportágak között a birkózók rendezték a legtöbb hazai világversenyt a korosztályos viadalokat is belevéve. Talán ezért sem lehetett olyan nehéz az a döntés, amiről az elnök úr beszélt.

Sinkovics Ferenc, Szencz Dóra

 

Lapszám: