Adott egy ejtőernyő és egy speciális cipő. A feladat, hogy miután ezer méter magasságban kiugrunk egy helikopterből, sarokkal eltaláljunk egy két centiméter átmérőjű, földön elhelyezett kört. Hihetetlen, de van, akinek ez egymás után többször is sikerül. Asztalos István, Európa legjobb célbaugrója avatott be minket e különleges és a kívülálló számára is felettébb izgalmas, ám méltatlanul kevés figyelmet kapó sportág rejtelmeibe.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Nemrégiben Európa-bajnokságot nyert Podgoricában. Hány centiméter döntött az aranyérem sorsáról?

– Csupán egy. Huszonkét ország százötven ugrója állt rajthoz, közülük én értem el a legjobb eredményt, nyolc ugrás alatt mindössze három centit tévesztettem.


– Hogyan mérik az ugrások pontosságát?

– A célpontot egy tizenhat centiméter átmérőjű korong veszi körül, amiben érzékelők találhatók. Egy digitális kijelző segítségével ezek mutatják meg, mekkora a távolság a földet érés pontos helye és a nullás kör között. Akinek a sarka az említett mezőn kívül ér földet, annak a teljesítményét nem értékelik. Egyébként nem mindig volt ilyen parányi a célfelület, amikor én kezdő voltam, még tíz centiméter átmérőjű volt, aztán folyamatosan tovább zsugorodott, míg el nem érte mostani méretét.


– Mi az oka ennek a drasztikus csökkentésnek?

– Voltak versenyzők, akik tíz ugrás során sem tudtak hibázni. Ha nem történtek volna ilyen változások, ki tudja, ma meddig tartana egy verseny…


– Társaival egy negyedik helyezést is bezsebeltek a montenegrói Eb-n. Hogyan zajlik ebben a sportágban egy csapatverseny?

– Öten ugrunk, sorban egymás után. Mivel nem akarjuk zavarni egymást a földetéréskor, el kell osztani a helikopter vagy a repülő, illetve a föld közötti távolságot. Ennek érdekében az ernyőt is eltérő magasságban nyitjuk ki. Aki többet zuhan, az ér le a leggyorsabban, a legutolsó embernél viszont az az ideális, ha a lehető legtovább levegőben marad annak érdekében, hogy a többiek elég idejük legyen a pillanatnyi szélviszonyok kitapasztalásához. Nagyjából százméteres távolságot tartunk egymás között. Ha nagy a mezőny, általában egy nap kettőt-hármat tudunk ugrani, egy verseny ebből kifolyólag akár 7-8 napig is eltarthat. Ezalatt fejben is a toppon kell maradni. Az egyéni teljesítmények a bajnokság során összeadódnak, így jön ki a végeredmény. Podgoricában egyetlen centiméterrel maradtunk le a dobogóról.


– Az ejtőernyős célbaugrók többsége katona. A tyúk vagy a tojás volt előbb?

– Ha pusztán hobbiként űzné ezt valaki, az anyagilag rendkívül megterhelő mulatság lenne. A honvédségnél azonban kedvezőbbek a feltételek. A katonák, akik ejtőernyősként szolgálnak, a kiképzési ugrások során is tudnak versenygyakorlatot végrehajtani. Nálunk tulajdonképpen a katona válogatott azonos a nemzeti válogatottal.


– Hogyan történik a felkészülés a bajnokságokra?

– A siker nem csak azon múlik, hogy az ember képes-e odairányítani a célhoz az ernyőt. A megfelelő testtartás, lábhelyezés legalább ennyire fontos. Utóbbit egy gumikötél és egy nagy szivacs segítségével gyakoroljuk.


– Meglepően csekély az érdeklődés a média részéről e sportág iránt, pedig azt senki nem mondhatja, hogy nem elég látványos és izgalmas…

– Nehéz választ adni a miértre, főleg úgy, hogy az ejtőernyőzésen belül a legősibb szakágról van szó. Biztosan nagyobb figyelem irányulna ránk, ha leg­alább egy légi sportágat felvennének az olimpiai számok közé. Hogy ez megvalósuljon, csakis a Nemzetközi Repülő Szövetség munkájának hatékonyságán múlik. Egyébként azt elárulom, hogy az ejtőernyőzésnek ez a fajtája nyújtja a legkevesebb élvezetet. Talán ez a másik oka annak, hogy a hobbisták közül nem sokan érdeklődnek iránta. Ha valaki ezreket fizet azért, hogy kiugorhasson egy repülőgépből vagy helikopterből, akkor nem nyitott ernyővel, lassan szeretne ereszkedni, hanem zuhanni akar. Ezért sokkal népszerűbbek a zuhanó versenyszámok. Egy tandemugrás során az ejtőernyőzés összes szépségét ki lehet próbálni.


– Hogy emlékszik vissza az első ugrására?

– 1980-ban történt. Aki azt mondja, nem fél egy ilyen helyzetben, valószínűleg nem mond igazat. Rettenetesen izgultam, persze nem egy esetleges baleset, hanem az ismeretlen közeg gondolata okozott belső feszültséget. Aztán ez a kezdeti szorongás szép lassan elmúlt. Közel tízezer ugrás után ma már kizárólag a versenydrukk az, ami miatt kezem, lábam remeg egy-egy megmérettetés során. Egyébként fiatalkoromban komoly tériszonnyal küzdöttem, egy osztálykiránduláson például nem mertem fölmenni a soproni Károly-kilátó legtetejére. Mennyit változik az ember… Pár évvel később már biztosítás nélkül tetőt fedtem.


– Ha már a baleseteket említette: milyen veszélyeket rejt magában ez a sportág?

– Kisebb-nagyobb sérülések, húzódások, törések mindig történhetnek, a nagyobb problémát a gerincre nehezedő óriási terhelés jelenti. Akik azt gondolják, a földet érés pillanata a legkritikusabb ebből a szempontból, tévednek. Amikor zuhanásnál kinyílik az ernyő, a 200-300 km/h-s sebesség hirtelen lecsökken néhány m/s-ra, ettől teljesen összenyomódunk az ülőhevederben. Nekem is többszörös gerincsérvem van, legutóbb pedig a csípőlapátomból is leszakadt egy darab izom. Ez fiatalkoromban nem fordult volna elő. Az utóbbi időben egyébként már többször elhatároztam, hogy az egészségem megőrzése érdekében abbahagyom a sportot is, de eddig mindig győzött a szenvedély.


– Történt már olyan, hogy nem nyílt ki az ernyője?

– Az utóbbi tíz évben nem nagyon fordult elő, de azt megelőzően többször is. Korábban még nem volt ilyen fejlett a technika, de mentőernyő természetesen létezett, ezért attól, hogy 200 km/h-val a földbe fúródok, sosem tartottam. A ruházatomban egyébként van egy magasság- és zuhanásisebesség-érzékelő, automata nyitókészülék arra az esetre, ha valamilyen oknál fogva nem nyílna ki a rendes ernyőm. A vicc, hogy a versenyeinken ennek használatát még nem tették kötelezővé, szemben a fejvédővel.


– A XXI. század technikai vívmányaiból kiindulva felmerül a kérdés, van-e egyáltalán létjogosultsága a katonai gyakorlatban ma a légi deszantos alakulatoknak?

– Hogyne! Vannak az ejtőernyőzésnek olyan formái, amiket nagy magasságból, illetve nagyon kis magasságból hajtanak végre a katonai feladattól függően, például felszerelés és ellátmány vagy akár egy specialista légi úton való célba juttatására. Ezeknek a módszereknek az alkalmazásával anélkül tudnak megközelíteni egy akár 20-30 kilométerre lévő célpontot az ejtőernyősök, hogy észre vennék őket.


– Van lehetőség arra, hogy a közeljövőben személyesen is megismerkedhessenek önnel és az ejtőernyős célbaugrással azok, akiknek felkeltettük az érdeklődését?

– Természetesen. Szeptember 29. és október 1. között rendezik meg a Hüse Károly Emlékversenyt a Kecskemét melletti Matkópuszta repülőtéren, ahol a formaugró versenyre is sor kerül.

Szencz Dóra

Fotók: T. Szántó György/Demokrata