Mikor aztán barátaimmal együtt tényleg meglátogattuk, ámulva néztük a korábbi, Eötvös utcai lakásából átmentett relikviákat: horvát nemzeti zászlót, gépfegyvert, régi lemezeket, újságkivágásokat, valamint a kertben, a fűre elhelyezett hatalmas Sztálin-fejet, amely mellett egy tábla ékeskedett „WC” felirattal. – Hogy el ne tévesszék a kedves vendégek! – magyarázta.

Lehet, kissé morbid és gusztustalan volt az ötlet, de Edu ilyen volt. Szenvedélyesen utálta a diktátorokat és az igazságtalanságot. Persze, mindig gyanús volt nekünk egy kicsit. Mert ugye, szép dolog vidékre leköltözni, de valamiből élnie is kell az embernek. S hiába szerelt le az ember a horvát hadsereg ezredeseként – haditudósítóként keveredett bele a balkáni konfliktusba, s mire észbe kapott, már egy nemzetközi brigád parancsnokaként harcolt a jugoszláv hadsereg ellen a magyar Szentlászló és Vukovár környékén –, ha soha nem beszél a horvátoktól kapott nyugdíjáról. írogatott ugyan különböző jobboldali lapokba, de a honoráriumot ezekben az orgánumokban nem Soros György támogatja…

Gyanúnkat csak táplálták Eduardo különböző furcsa megbízatásai Irakban, Szudánban, Teheránban… Hogy Minszkben végzett a Szovjetunióban az ottani KGB-főiskolán. Hogy azt állította, kiábrándult belőlük, és kilépett a szervezetből. Ki lehet onnan lépni?

Ezzel együtt szerettük. Velünk végtelenül kedves volt, ajkáról ömlöttek a tréfás és – békés közép-európai ember számára szinte felfoghatatlanul izgalmas – történetek az angolai polgárháborúról, amikor a barátságos helybéliek szafaritúrára vitték, és a nyitott dzsipre hol az oroszlánok, hol a majmok ugráltak fel, hogy szükségüket és családi életüket ott végezzék a fejük fölött; az ottani szállodáról, ahol nem volt sem lift, sem vízöblítéses vécé; arról, miképpen invitálták meg angolnavacsorára, s hogy ezeket az angolnákat ellenséges levágott fejekkel táplálták. Sokszor ő maga is megírta ezeket (spanyolul, angolul, magyarul írt verseket, elbeszéléseket), bár főleg az olyan esetek érdekelték, amikor az elnyomottak, a segítségre szorultak mellett emelhetett szót.

Egy történetet azonban nem akart megírni. A boszniai háború idején Edu már leszerelt, azt mondta, ez már nem igazságos harc, ő ebben nem kíván részt venni. Egy alkalommal mégis megkérték, hogy repüljön el Splitbe. A horvátok államérdekre hivatkoztak, ennek nem lehetett ellenszegülni. A spliti repülőtéren azzal fogadták, hogy egyenruhát kell húznia, s Mosztárban közvetíteni az egymással szemben álló bosnyákok és horvátok között. Ő soha többé nem vesz fel egyenruhát, tiltakozott. De csak őbenne bízik mindkét fél. Meg kell tennie. Végül is kötélnek állt.

– Három óra hosszan sétálgattam ide-oda az egyetlen ép hídon a Neretva felett, úgyhogy tudtam, több ezren engem néznek távcsövön keresztül – mesélte. – Csakhogy azok a távcsövek puskákra vannak felszerelve. Elég egy kis ujjremegés, egy rossz lélegzetvétel, s engem egészen véletlenül szitává lőnek. Soha nem féltem úgy, mint akkor… Csupán nektek mondom el, nem akarom megírni.

Kedves barátom, Eduardo! Jó régen nem kerestelek, nem hívtalak föl. Pedig akármilyen hajthatatlan voltál, meg kellett volna mondanom, hogy veszélyes útra tévedtél. Hogy mikor léptél erre az útra, azt nem tudom. Akkor, amikor felvetted az iszlám hitet, mert mint mondtad, ők az igazi elnyomottak, az emberiség páriái? Vagy sokkal régebben, még Minszkben? Kinek szolgáltál, Eduardo? S kinek szolgált értelmetlen halálod, ott messze, Bolíviában?

Soha nem halljuk majd a nevetésed, nem látjuk a mosolyod. Nem mondod majd önérzetesen, a délszláv háborúra célozva, hogy én tudtam: ki a jó és ki a rossz. Tényleg tudtad?

Gáspár Ferenc

(Az írás a Demokrata 2009. április 22-i számában jelenik meg.)