Elfelejtett gyermekek

– 2004 óta szolgál lelkészként a kárpátaljai Tiszaújlakon és Tiszakeresztúron, de már előtte bekapcsolódott a helyi ifjúsági munkába, néhány éve pedig a különböző kezelések után kórházakban hagyott „elfelejtett” gyermekek ügyét is felkarolta. Utóbbi hogyan jött az életébe?

– Korán, tizenkilenc és fél évesen nősültem, a másokért végzett munka, a felelősségvállalás így régóta magától értetődő, természetes része az életemnek. Úgy adta az Úr, hogy már egész fiatalon elkezdhettem az ifjúsági munkát is. Amikor Kárpátalján 2002-ben megalakult a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet, még debreceni teológushallgatóként kapcsolódtam hozzájuk, majd végigjárva a szamárlétrát, ma már én vagyok a vezető. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy húsz évvel ezelőtt még nagyon másként nézett ki az ifjúsági közösségek élete, nem volt ennyi dolog, ami elvonja a fiatalokat a gyülekezetektől, egyháztól, fogékonyabbak voltak a valódi együttlétekre. Ezért nemhogy fogynának, de egyre nagyobbak a kihívások. Az elfelejtett gyermekek ügye pedig egy négy évvel ezelőtti napon csak úgy betoppant az életembe. Egyszeri segítségnyújtásnak indult, adományt vittünk a nagyszőlősi kórházba, és az egyik gyülekezeti tagom megkért rá, hogy csináljak ott egy videófelvételt is. Ezután már nem lehetett kibújni a feladat alól, úgy éreztem, lehetetlen, hogy ennyinél megálljunk, és megalapítottuk a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (Kegyes) nevű civil csoportot. Egyik dolog hozta a másikat, a múlt évre összeállt egy hat-nyolc fős állandó önkéntescsapat, és ma már, ha nincs koronavírus persze, két kórházba, a munkácsiba és a nagyszőlősibe járunk napi szinten. Különösen szívmelengető, hogy Magyarországról is, Ercsi központtal, folyamatosan és sokan támogatnak minket.

– Kik ezek az „elfelejtett gyerekek”?

– Fontos tisztázni, hogy nem feltétlenül árvákról van szó, hanem azokról a gyerekekről, nullától kétéves korig, akiket a szüleik kórházban hagynak egy-egy rövidebb kezelés után. Minden variáció előfordul, van, hogy csak „kitelelni” viszik be őket a putriból, miközben továbbra is felveszik az állami családtámogatásokat, van, hogy családi tragédia miatt veszélybe kerül a magára maradott szülő megélhetése, de ez sem ritka, hogy a kicsik gyermek­otthonokból érkeznek gyógykezelésre, hosszú hetekre, hónapokra egyedül maradva. A probléma egyidős Ukrajnával, de megkockáztatom, még a szovjet időkben is jellemző volt, hiszen a gyámügyi, védőnői és szociális háló évtizedek óta alig működik az országban. A lukas rendszer következménye, hogy a már meggyógyult gyerekek hosszú ideig kórházakban hánykolódhatnak csak azért, mert egyszerűen senki nem jelentkezik értük: apa-anya eltűnik, és az egyértelmű jogszabályi háttér és a gyermekvédelmi törvények hiánya miatt az állam sem vállal értük felelősséget. Ilyenkor a kórház lehetőségei szerint vagy együtt, egy kórteremben fekszik beteg és egészséges, vagy utóbbiaknak berendeznek egy külön szobát, ahogyan például Nagyszőlősön is történt.

– Hogyan tudják az ő mindennapjait szebbé varázsolni?

– Eddig az volt a gyakorlat, hogy amikor beértünk a kórházba, első lépésként megfürdettük, tisztába tettük, új ruhába öltöztettük a gyerekeket, levéve egy kis gondot az amúgy is túlterhelt nővérek válláról. Utána meséltünk nekik, játszottunk velük, és ha engedélyt kaptunk rá, kivittük őket a levegőre. Most sajnos a koronavírus-járvány miatt erre nincs lehetőség. Így viszont az időnket és energiáinkat egy sokkal nagyobb és hatékonyabb terv előkészítésére tudjuk fordítani, miközben persze a Kegyes kórházi szolgálatát sem szeretnénk később sem abbahagyni.

– És mi ez a nagyobb terv?

– Egy olyan alapítványt hoztunk létre, amelynek segítségével jogszabályi és rendszerszintű változásokat szeretnénk elérni az egész ukrán gyermekvédelemben. Nagy álmunk egy menedékház is, ahol a gyerekek nyugodt körülmények közt ellehetnének vagy a család helyzetének rendeződéséig, vagy amíg örökbe tudjuk adni őket. Amíg a háttér- és papírmunka zajlik, első lépésként elindítottunk egy úgynevezett babasegélyezési programot. Ennek lényege, hogy a kárpátaljai anyukák jelezhetik nekünk, ha a környezetükben veszélyben lévő családokat látnak. Így személyre szabottan és azonnal be tudunk avatkozni, miközben információkat gyűjtünk azokról a helyekről, ahonnan egyáltalán a kórházakba kerülhetnek a gyerekek. A megelőzés nagyon fontos lenne, és ezzel kapcsolatban, hála istennek, van már néhány sikertörténetünk is. Egy anyuka például, akinek a férje meghalt balesetben, jelezte, hogy nem igazán tudja hova hazavinni a babáját, melléálltunk, azóta is támogatjuk, így nem kellett egymástól elválniuk. Szóltak már nekünk roma táborokról is, ahol nagyon sok a szegény gyerek, de erre azt mondtam, azok együtt vannak az apjukkal-anyjukkal, minket viszont kifejezetten az eldobott, félárva vagy teljesen elárvult gyerekek érdekelnek. Muszáj szűkíteni a célcsoportot, mert bár nagyon szeretnénk, mindenkin nem tudunk segíteni. Akkor sem, ha közben vérzik a szívem, akkora a nyomor szerte Kárpátalján.

– Ha a családok, fiatalok, gyermekek nincsenek magukra hagyva, érzik, hogy van kihez-hova tartozniuk, azzal mérsékelhető a szülőföldről való elvándorlás is? A kárpátaljai magyarság szempontjából ez szó szerint életbe vágó kérdés.

– Erre nem tudok válaszolni, csak a magam példáját hozhatom. Mi a menni vagy maradni problémáját úgy oldottuk meg, hogy itt is vagyunk, meg ott is. Soha nem akartam, most sem akarom elhagyni Kárpátalját, a szolgálataim nem is engednék, de amikor kitört a háború, a családom biztonsága érdekében úgy döntöttünk, veszünk egy kis házat a határhoz közel, a magyar oldalon. De a szolgálatok, a küldetés, az elhívás Kárpátaljára szólít. És igen, lehet, hogy mások már régen végleg feladták volna, nekem ez soha még csak meg sem fordult a fejemben. Ellenkezőleg: olyan terveim, álmaim vannak Kárpátalján, amik kizárják, hogy a munkámat Magyarországon folytassam. Próbálom összekötni a szolgálati területeimet, és minél több gyülekezeti tagomat, plusz az ifjúsági szervezet fiataljait is bevonni az elfejtett gyerekek ügyével való foglalkozásba. És akkor gördülne a hógolyó tovább. Mert igenis minden hívő embernek hozzá kell hogy tartozzon az életéhez mások szolgálata, ha nem is olyan látványosan, mint ahogyan azt mi tesszük. Hegyeket megmozgatni egyedül nem, csak közösen lehet. Én sem mennék sokra a segítőim, a barátaim, a feleségem és a négy gyermekem feltétlen támogatása nélkül.

– Valahol ott tartanak most, ahol Böjte Csabáék kezdték a kilencvenes években.

– Nekem nagy példakép Csaba testvér, tervezzünk is, hogy a kollégáimmal elmegyünk Romániába, ami a szociális háló hiánya tekintetében hasonlít Ukrajnához, és megnézzük élőben, ők hogyan csinálják. Erre most egy darabig sajnos nem lesz lehetőségünk. De én bízom a Jóistenben, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Eddig se siettünk, és ezután sem fogunk kapkodni. Nem azért, mert lusták vagyunk, hanem mert nagyon fontos, hogy mire felépítjük a menedékházunkat, addigra emberileg is készen álljunk a lakók fogadására. ν

A Kegyes elérhetőségei és számlaszáma megtalálható a Facebookon: facebook.com/groups/elfelejtve/