Kovács István

Magyar, olasz két jó barát?

Nem túlzás azt állítani, hogy a nyári uborkaszezon Európában az Orbán–Salvini-találkozóval ért véget. Igaz ez még úgy is, hogy miközben a magyar miniszterelnök „csak” az olasz belügyminiszterrel találkozott, addig Andrej Babis cseh miniszterelnököt Conte miniszterelnök fogadta. Miért hát, hogy mégis az alacsonyabb szintű találkozó került az európai média fókuszába? A válasz természetesen sokszorosan összetett, de elöljáróban szögezzük le, hogy az Orbán és Salvini Macron-ellenes koalíciójáról szóló hírek jó helyen kutakodnak. Persze könnyen elintézhetnénk annyival, hogy Salvini és Orbán is a migrációellenességre építik pártjuk politikáját, ezért pedig mindkettőjüknek jól jött a találkozó – ám ennél jóval többről van szó.

Új világrend

A Trump-jelenség kezdettől fogva megoldhatatlan dilemma elé állítja a politikával foglalkozókat, legyen szó akár az egyszerű választókról, akár a politológia egyetemesen elismert kútfőiről. Az elnök támogatói szerint Trump korszakos zseni, aki az üzleti életben megszerzett tudásával megújítja a politika fogalmát, ellenzéke szerint pedig egy félőrült troll, aki bármelyik pillanatban kirobbanthatja a harmadik világháborút. Persze a kedves olvasó most nyugodtan mondhatja, hogy ez a kettősség – nagyon kevés kivételtől eltekintve – valamennyi XX.

Kereszténydemokrácia a XXI. században

2015. január 7-én két állig felfegyverzett terrorista lemészárolta a Charlie Hebdo nevű francia újság szerkesztőségét. A reakciókra még jól emlékezhetünk: hirtelen mindenki megtanult franciául, és közösségi oldalát a trikolórra színezve posztolta, hogy „je suis Charlie”. A fejlett világ egyként gyászolta az áldozatokat; még azok is, akik tisztában voltak vele, hogy karikatúrák néven micsoda gyalázatos ocsmányságokat jelentetett meg Charlie az elmúlt években.

Európa válaszút előtt

Régi igazságnak számít uniós berkeken belül, hogy a közösséget érintő legjelentősebb döntéseket a német–francia tengely hozza meg, a többiek meg asszisztálnak hozzá. Az elmúlt években azonban az említett együttműködés inkább olyan tandemre emlékeztetett, amelyen ketten pedáloznak, de csak az egyikük fogja a kormányt. Másként szólva Merkel kancellár asszony a kétezres években még adott arra, hogy az aktuális francia elnököt mindig maga mellett tartva legalább a látszata meglegyen annak, hogy Németország nem egyedül dönt a tagállamok jövőjéről.