Szalay Károly

Kornél kérdez

December közepén az egyik unokám fölhívott telefonon. – Nagypapa, itt vagyok a Colosseum tövében. Róma zseniális. – Így mondta: zseniális. A köztünk lévő 75 év brutális, hogy ugyancsak az ő kedvenc jelzőjét használjam. Merőben más világ, két generációs különbség szóban és gondolkodásban. A sors kegyes a családomhoz. Remélem, az is marad. Tudnak utazni. Hozzám is kegyes volt, én is sokat utaztam, Örményországot kivéve csak Európában. Mert főleg Európa érdekelt. (Örményország is európai jellegű, ősi katolicizmusa révén.) Ám olybá tűnik, hogy az eljövendő időkben Európába is egyre kockázatosabb lesz utazni a magunkfajta magyaroknak. Én, legalábbis aggastyánként, tartok a jövőtől. Noha már személyemet illetően oly mindegy. Csak leszármazottainkat, mindannyiunkét féltem millióféle fenyegetettségtől. Ne gondolják, hogy csak a migrációtól! Az embereket az emberiségtől féltem. Az aránytalan túlnépesedéstől, a természeti viszonyok megváltozásától, a vízhiánytól, az éhínségtől, amely észvesztően (brutálisan) növekszik Afrikában. De vergődik Dél- és Közép-Amerika is. A természetfilmes csatornák a kedvenceim, a két lábon járó valóságábrázolás csatornái, szemben a féktelen (brutális) ostoba képzelődésekkel, hamisításokkal, hazudozásokkal és az öngyilkos mesék csatornáival.

Szobor

Meg ne sértsek senkit, ezért többes számban fogalmazok. Hatvankét esztendő után még mindig nem fogtuk föl 1956. október 23. történelmi jelentőségét. E szomorú tény abban nyilatkozik meg látványosan, hogy nincs hozzá méltó emlékmű, szobor, amely kifejezné a páratlan esemény lényegét, súlyát. Különösen ordítóvá vált ez a hiány, hogy a Hősök tere környékét, az úgynevezett Felvonulási teret és a Városligetet átrendezik. Részben a már rekonstruált Szépművészeti Múzeum, részben a megismert tervek alapján föltételezhetjük, hogy az évszázad páratlan területrendezése van folyamatban. Nem vitatom a természetvédő zöldek aggodalmainak a jogosságát, mert azzal segíthetnek és meggondolásra serkenthetnek. Biztosan az akadékoskodásoknak is hasznuk lehet, ha a kivitelező elég okos, hajlékony és rugalmas. De némi képzelőerővel, a közzétett tervek megismerésével és az elkészült részletekkel együtt, joggal merül föl az emberben, vagyis bennünk a kétely: mit keres ebben a páratlan, grandiózus, európai méretű és nagyvonalú kulturális együttesben az 1956 emlékére állított rozsdás vaskefe? Borzasztó elképzelni, hogy ez a szörnyedelem az első traktusa a páratlan szépséget ígérő térségnek.

Hihetőség = hitelesség

A múltkorában idéztem Illyés Gyulát az Auschwitz-jegyzőkönyvről, amelyben két megszökött halálraítélt írta meg a megsemmisítő tábor borzalmait. Korbácsolásokról, akasztásokról, gázkamrákról. Olyan szörnyűségeket írtak meg a szemtanúk és kijelölt áldozatok, hogy 1944 augusztusában hihetetlennek tűntek az antináci magyar összeesküvők szemében. S mivel ez a kis ellenálló csoport, leleplezendő a nácikat, közhírré akarta tenni a „jegyzőkönyvet”, úgy döntöttek, hogy a „többiekkel együtt ebből az iratból elhihető olvasmányt” készítenek.

Csodálkozók

Aggodalommal hallom, hogy az ellenzéki politikusok, az ellenzéki szavazók, de még az ellenzéki média, sőt Bolgár György is csodálkozik, és azért siránkozik, hogy nem érti. Mit nem ért? A Fidesz rebbenetlen népszerűségét. A múltkorában a Medián elképesztő statisztikai adatokat hozott ki a pártok állásáról. Az április 8-i választásokon még az ötven százalékot sem érte el a Fidesz, és ebből lett kétharmados többsége. Ami a tátva maradt szájak okát illeti, az bizony az újabb fölmérés szerint 63 százalék volt a választani tudó biztos szavazók körében. Ezen én is meglepődtem. De nem csodálkoztam. Mert látom azokat az ellenzéki húzásokat, amelyek megerősítik a kormánypárti szavazókat szándé­kukban.

Oldalak