Szalay Károly

Sajtószabadság

Őszintén szólva nem értem, mit vinnyognak némelyek arról, hogy beszűkült a demokrácia, mert nincs sajtó- és szólásszabadság. Megszűnik egyre-másra az ellenzéki média, a Klubrádió kénytelen félévenként gyűjteni, hogy fönnmaradhasson. Miközben a nem jobboldali, hanem a kormánypárti média egyre terjeszkedik. Megszűnt a Magyar Nemzet napilap, megszűnt a Heti Válasz hetilap, politikai profilt váltott a Hír TV, ellenzékiből kormánypárti lett. Az egy szem Népszavával szemben a Magyar Hírlap, a Magyar Idők voltaképpen a kormány hivatalos lapjai, és még él és virgonc a Hócipő, a Magyar Narancs, a 168 Óra meg mit tudom én, mi. A rádióügyben is jobban állnak a kormányközeliek. Tudtommal megszűnt a Lánchíd. A Mária, meg a Katolikus Rádió felekezeti fórumok, sem ide, sem oda. És a tévében is vannak furcsa, nem tudom, hová tartozó csatornák, a lényeg mégiscsak a két szomszédvár, az Echo és az ATV. Az úgynevezett közszolgálati médiumok megítélésem szerint majdnem semlegesek. Rendszeresen ellenzéki írókat, művészeket mutatnak be, utóbb például a Kossuthon Nádas Péter novellentyűjét dolgozták föl. Jó író unalmas rittyenetét adták elő érdektelenül. Kormányközeli művész viszont nincs sehol. Még a Magyar Időkben sem. Mondhatom nyugodtan: a Szépírók Társaságának jobb a jelenléte a médiában, mint a másik tábornak, minden tekintetben. Mert az úgynevezett ellenzéki média jobban gondozza sajátjait, mint a kormányhoz közel álló fórumok. Ez őrület! Mondhatni, ez utóbbiak is az elhallgatás taktikájával semmisítik meg a sajátjaikat. A nemzeti irodalomban klikk uralkodik belterjesen és elfogultan. Vagyis lehetséges, hogy több a kormánypárti, nemzeti konzervatív vagy jobboldali médium, ám koncepciótlan, rosszul működik, elfogult és szűk látókörű.

Hajléktalanok

Műfajomnak, amit a Szókimondóban művelek, a lényege a pontos utalás, tényszerű meghatározás, magyarul szólva, a konkretizálás. Ebből a kézzelfogható tényezőből indítom elmefuttatásomat. Ezért vagyok kénytelen olykor még személyekre is, ha kell, név szerint utalni, ami nem ritkán karaktergyilkossággal jár.

Megzavarodtak

Nem is tudom már, minek nevezhetem a magyar ellenzéki pártokat, baloldalinak, liberálisnak, jobboldalinak, pártoknak-e egyáltalán, mert elvesztették arculatukat. Képtelenek elviselni a több mint sorozatos vereséget. Gondoljanak bele! 1990-ben még úgy látszott, a liberálisok nyerik az első szabad választást, és a második fordulóban bukott az SZDSZ. Amitől az enyhe elmebaj tünetei kiütköztek reakcióikban. Többet tiszta győzelem pozícióba nem is kerültek. És azért, hogy a hatalom részesei lehessenek, föl kellett adniuk lényegük értelmét, az antikommunistaságot. A szocialisták szövetségeseiként megindultak a romlás útján.

Hol élek én?

A pánikgyáros hiszteroliberálisok szerint katasztrófatelepen. Mert Magyarország romokban hever. Megszűnt a jogállamiság, a szólásszabadság, a közbiztonság, rasszisták, xenofóbok meg egyéb fóbok randalíroznak az utcákon. Összeomlott az egészségügy, ápolónők, orvosok menekülnek (migránsosodnak), őrületes tanárhiány van, mindenki kiöregedett vagy hamarosan kivénhed, ám gyermek sincs, vészesen fogy a lakosság, aki még megmarad, az is kivándorol. A maradék magyar idegengyűlölő, cigányutáló, antiszemita. És halálos beteg. A nemzetközi megmérettetés szerint élen járunk gyógyíthatatlan betegségekben, végzetesen kövérek vagyunk, rák-, szív- és érrendszeri betegségekben az elsők a világon, csak nyelvtudásban vagyunk az utolsók. Étkezési szokásaink bődületesen egészségtelenek, Orbán Viktor ütem­verésére lépdelünk a pusztulásba. Csak az idióta nem látja, hogy a Fidesz politikája katasztrófába vitte az országot, itt nem lehet élni, lassan meghalni sem, mert nincs, aki elföldeljen.

Oldalak