Szalay Károly

Szobrot avattak Lakiteleken

Lakitelek hungarikum. Szellemi Ópusztaszer. A kommunizmus utáni korszak nemzeti lelkiismerete, oroszlánrészt vállalt az idegen elnyomás marta lelki sérülések gyógyításából. Akit arra érdemesnek találnak, annak szobrot állítanak, a magyarság különleges kortárs értékének, annak, akire oda kell és oda kellett figyelni. Most Szíj Rezső protestáns lelkész szobrát avatták föl, születésének századik esztendejében. A protestáns jelző minősítés is. Egész életében tiltakozott, protestált sunyanc alakoncok nemzetet bomlasztó titkos féregrágcsá­lá­sai ellen.

Multikultúra

Torzonc kaméleonok a liberál-globalisták, amikor a korlátlan bevándorlásokat a multikulturalizmussal védelmezik. Holott a bajt éppen ők, vagyis az USA simlis külpolitikája idézte elő, mert a demokrácia jelszavával megtagadták a liberalizmuson kívüli kultúráktól a létezés jogát.

Majmot csinál

nemcsak a magyar baloldalinak mondott ellenzékből, hanem az EU öntelt, fölfuvalkodott korifeusaiból is. Mert halálosan komolyan mond abszurditásokat, amiről ő maga tudja micsodák, és a „megcélzottan” véresen habzó tiltakozásukon magában nevet. Kicsoda? Hát Orbán Viktor. Évek óta nem veszik észre, provokálgatva játszik velük mint valami kísérleti laboratóriumban a kutatók a töketlenített egerekkel.

EU-komfortos hungarikum

Szűk baráti környezetben ÉLŐ ZENE. Ebben éltem gyermekkoromban. A „paraszti osztály”, a „munkásosztály” citerázott, harmonikázott és szájharmonikázott. A polgárság hegedült, zongorázott. Családi vagy baráti körben, meghitt hangulatban. 1947-ben Pestre költözve még elcsíptem néhány csudálatos esztendőt a monarchia és a Horthy-korszak fővárosi életének meghitt hangulatú, nyilvános élő-zene maradványaiból. Ami egyszerre volt európai és pesti. Párizsi eredettel talán, de berlini-bécsi közvetítéssel alakult ki nálunk egy sajátos, eredeti magyar változat.

A pincéig szégyelltem le

magam a harmadik emeletről, mert ott lakom. Legalább nyolc évtizede olvasok, háromszor annyit, mint iriganckodó kollégáim rosszabbik része. Hét­évesen szavaltam először nyilvánosan: „Mikor rokkant embert látok, úgy elfog a szomorúság / Szegény ember mennyit szenved/ Kenyere a nyomorúság…” A kilencedik évtizedemben megengedhetem magamnak, hogy szégyenkezzem, ha valamit rosszul értékeltem. Már pedig én Dsida Jenőt rosszul ítéltem meg. Nagy költőnek tartottam ugyan, de azt, hogy mennyire nagy, csak most értettem meg a Duna Televízió irodalmi műsorát nézve és hallgatva.

Oldalak