Szalay Károly

Adalékok ’56 megünnepléséhez II.

A szabadságharc 60. évfordulóját az Írószövetség ezelőtt egy évvel példásan megünnepelte. Talán a legszebben éppen tavaly, 2016-ban. November 23-án azonban gikszer csúszott a megemlékezéssorozatba. Amiben azonban a szövetség vétlen. Megkésetten – konferenciát tartott a Bajza utcai székházban, „1956 irodalmi lenyomata” címmel. Kilenc előadó, s lényegében ugyanaz a téma. Az irodalom és a forradalom kapcsolata. Kérdezhetik: minek ezt nekem előhozni? A válasz: mert vannak tanulságai. Irodalomtörténet-írásunk eltorzulására és az emberi hitványságra vet fényt.

Egy boldogtalan Nobel-díjas 2.

Folytatva az előző közlést: Ligeti – Kertész szerint – úgy vélte, jobb lett volna, ha nem zsidó kapja a Nobelt. Ismétlem: a zeneszerző zsidó volt. Tehát Ligetiben is élhetett egyfajta zsidókomplexus. (Mélylélektani kusza bonyodalom.) Erről a megjegyzésről jut eszembe két ifjúkori emlékem, amely idevág. Az egyiket Kolozsvári Grandpierre Emil barátom mesélte, akinek az imádott felesége zsidó volt. (Meghitt barátság kötött hozzá engem is.) Emil 1948-ban a rádió irodalmi osztályának volt a vezetője, s régi, gyermekkori, Dachauból hazatért barátját akarta maga mellé venni.

Egy boldogtalan Nobel-díjas 1.

Vagyis Kertész Imre. Fura: sem az érte hör­göncök, sem fitymáloncai nem észlelték, hogy a létező legnagyobb világirodalmi díj kitüntetettje örömtelenül, elkeseredettségben élte le utolsó éveit. Fél mondatban vetette oda a Végső kocsmában, hogy azért a némi kis pénz igen jól jött neki. Mi baja volt ennek a sikerembernek?

Furcsa módon ezt is megírta. „Nem szeretem nem szeretni önmagamat, noha ez olykor inspiratív. Hogyan is tudtam volna megírni B. búcsúlevelét a Felszámolásban, ha nem lett volna egy szörnyű estém, amelyen rohamszerűen tört rám ez az öngyűlölet?”

Oldalak