Szánthó Miklós

Jelentés és jelenség

Miközben az Európai Parlament képviselőinek egy része felállva tapsolt, öröm­ujjongott és kurjongatott a kisiskolás pózban mosolygó Judith Sargentininek múlt hét szerdán, ünnepelvén, hogy tort ül az elmebaj, egy hátborzongató felismerés szaladt végig a gerincemen: én ezt nemrégiben már éreztem valahol. Igen, amikor a májusi ír népszavazáson dublini nők ezrei fakadtak örömkönnyekre az utcai eredményvárást pásztázó tévékamerák előtt: „ez az!”, győzött az abortuszért folytatott „szabadságharc”.

Nem kell gender

A nemrégiben lezajlott „genderbotrány” hajnalán – azaz pár nappal azután, hogy kiderült, a kormány megszünteti a társadalmi nemek tanulmánya című egyetemi szakot – ültem egymagamban egy agglomerációbeli autómárka-kereskedés várójában, és a barbárian korai időpontban erősen unatkoztam. A gépjárművet a szokásos műszaki vizsgáztatásra kellett vinni – ami viszont közel három óráig tart. Visszamenni „a városba”, majd újból kijönni értelmetlen, várakozni az autószalon közepén pedig azért úgy hosszú távon, valljuk be, idegőrlően ingerszegény. (A „szervusz, uram!”, köszöntésnek nevezett emberiségellenes bűncselekmény már fel se tudott bosszantani.) Szóval, hogy oldjam a monotonitás feszültségét, megnéztem, milyen a lapkínálat a pult melletti „újságosstandon”, és szemet szúrt az ismerős fotó egy címlapon. Az Éva magazin 2017. novemberi számát tartottam a kezemben, rajta egy kilencéves kissrác rémisztő képével, amit már láttam tavaly év elején a National Geographic „Genderforradalmat” hirdető különszámának borítóján: a rózsaszínbe öltöztetett kisfiú, Avery négyévesen kijelentette, hogy szerinte ő valójában kislány. Az orvosok „genderdiszfóriát” állapítottak meg nála, a szülők pedig szó nélkül belementek a „nemformáló terápiába”, hogy a gyermekük megkapja, amire vágyik. (Én kiskoromban először kalózkapitány, aztán igazából bankigazgató szerettem volna lenni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy hajót zsákmányolni nem tudok, a matek meg nem igazán megy. A szüleim megsimogatták a fejemet, és kedvesen azt mondták, hogy „jól van, menj szépen játszani tovább!”)

A negyedik

Talán kissé közhelyszerű és meghaladott is a „médiáról” mint olyanról negyedik hatalmi ágként beszélni: egyfelől, mert tényleg minden második cikk, publicisztika – főleg, ha valami zavar keletkezik a balliberális oldalon – erről szónokol. Másrészt pedig azért, mert mára, a poszt-posztmodern korban nehezen értelmezhető a hatalmi ágak „tradicionális” elválasztásának rendszere: pontosabban az az alapelv, hogy ezen ágensek lényege egymás ellenőrzése. Itt ugyanis (már) nem ellenőrzésről, hanem sokkal inkább befolyásolásról van szó, egymás hatásköreibe történő „belenyúlásról” (ld.

Nagyon fájhat

Nagyon fájhat. Nekik. És őszintén szólva valahol meg is értem a fájdalomból fakadó dühöt: ellenzéki pártpolitikusok, közírók, közgondolkodók meg közakárkik, akik belemerevedtek íróasztalokon, kockás kis füzetekbe pingált dogmáikba, érzékelhetően iszonyatosan frusztráltak, hogy elmegy mellettük a világ – de legalábbis Magyarország. Azt persze nehéz megmondani, hogy – egyszerűen fogalmazva – valóban „nem értik” a körülöttünk zajló globális, európai és hazai folyamatokat, vagy értik, csak annyira másként képzelték el a jövőt 20-30 évvel ezelőtt, hogy szimplán „leblokkoltak”, szellemileg és politikailag is hibernált állapotba kerültek. (Írnám azt, hogy Csipkerózsika-álmukat alusszák, de hát Csipkerózsika Grimmék elbeszélése alapján csodaszép volt.)

A holnapután kihívásai előtt

Bár az angol romantika neves alkotójának, William E. Henley-nek vágyképe – „Magam vagyok a sorsom ura / Lelkem hajóján kapitány” – alapvetően téves, hisz ahogy mindennek, sorsunknak is a Teremtő az ura, néha nem árt, ha az egyszeri ember mégis számot vet. Na nem pusztán pőre egyéni sorsával, hanem inkább a lehetséges jövővel, mely szűkebb és tágabb közösségeinkre várhat – ha másért nem, hogy felkészüljünk rá, ad absurdum, hogy kérjük az Urat, bűneink ellenére kegyelmezzen nekünk, és ne engedje a rossz utat választanunk.

Oldalak