Szánthó Miklós

Most akkor mi is a demokrácia?

„A demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” – világította meg leegyszerűsítve számos nyugati politikus és politológus érvelését Frank-Walter Steinmeier német államfő egy tavaly őszi rendezvényen. Ugyanis Macrontól Junckeren át Merkelig, Fukuyamától Fareed Zakariáig (ha valaki nem tudná, ők a „nagynevű szakemberek”, akik rendszeresen Magyarországba törlik a lábukat) sokan azt érzékeltetik a maguk hol keresetlen, hol tudományosnak beállított stílusával, hogy a „civilizált világban” elfogadottak szerint egy egyébként demokratikus politikai rendszer csak akkor tartozik a „klubba”, ha világnézetileg osztja a posztmodern liberális krédót.

Fontos dolgokról

Néha az az érzésem támad, hogy nem veszünk észre semmit, kiváltképp az életben valóban fontos dolgokat, mert állandóan csinálunk valamit. Pontosabban úgy érezzük: csinálnunk kell valamit. És talán jobb, ha őszinte leszek: nem néha támad ez az érzésem, hanem rendszeresen. Sokszor. Hogy azt ne mondjam: mindig. Talán mióta kizökkent a világ a helyéről, talán mióta a világ elvesztette Istent, az az érzés van bennünk, hogy ha nem teszünk valamit, nem foglalkozunk valamivel, nem szorgoskodunk, nem „javítjuk ki” a körülöttünk lévő hibákat, nem „jobbítjuk” mi magunk a környezetünket, a minket körülvevő teret, társadalmat, akkor haszontalanok, feleslegesek vagyunk. A nem eszközként, hanem célként tételezett globalizáció és a digitalizációs folyamatok, melyek csak a jelen megélésére fókuszálnak, ezen tendenciát pedig iszonyatosan felerősítik: mindenről értesülnünk kell a virtuális valóság révén, illetve abban mindenhol egyidejűleg ott kell lennünk – ha valamiről nem tudunk, arra nem reagálunk azonnal, azt nem osztjuk meg és nem lájkoljuk, olyan, mintha nem is élnénk. Valami megfoghatatlan, felsőbb, de evilági kényszer nehezedik ránk: a folyamatos cselekvés kényszere.

Agyzabálás és ellenszere

Ahogy az ember sétál az utcán, bevásárlóközpontokban, nézi a plakátokat vagy éppen csak szembejön vele valami hirdetés a neten vagy a tévében, azon kapja magát, hogy – nincs erre jobb kifejezés, bármennyire is közhelyes legyen – a csapból is a liberális szenny, métely ömlik. És ezen felületek, üzenetek roppant sunyi, alamuszi, álcázott módszereket, technikákat alkalmaznak az egyéni és társadalmi ízlés progresszív irányba történő befolyásolása, az „új korszellem” kialakítása érdekében. Amiről beszélünk, az ugye a széles értelemben vett populáris fogyasztói kultúra területe, a PR- és reklámvilágtól elkezdve a tömeg- és művészfilmeken, divat- vagy stílusszegmensen keresztül a trendi pszichológiai és gyermeknevelési tanácsadásig. Lényegében a fogyasztás- és szolgáltatás-központú posztmodern életmód(unk)ról van szó, mely társadalmi alrendszer által sugalmazottak átitatják a „politikán túli” mindennapjainkat: tehát nagy általánosságban végül is a körülöttünk élők döntő többségének külső és belső életét, gondolkodását, az egyéni szint „életfilozófiáját”. Felzabálják az agyunkat, na.

Egy határon túl

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – szól a hol Illyés Gyulának, hol Karinthy Frigyesnek, hol Patrubány Miklósnak tulajdonított idézet. A valószínűleg nem is oly lényeges forrásvitát leszámítva egyébként szép és szívbe markoló sor napjainkra talán úgy aktualizálható: aki tagadja a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését, illetve annak szándékát, annak valójában nem is fáj Trianon. És ha a Demokratikus Koalíció vezetői, képviselői magukra vonatkoztatják e mondatot, akkor nagyon nem is járnak messze az igazságtól: Gyurcsány Ferencék ugyanis megint nem bírtak magukkal, és újra a határon túli magyarok ellen uszítottak – nem először, és vélhetően nem utoljára.

Kartácstűz és ellenállás

Összhaderőnemi támadás indult az elmúlt hónapokban Magyarország ellen, mert az Országgyűlés, illetve a kormány döntései nyomán erősen szigorodtak a magyar menekültügyi szabályok – többek között az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése is –, lényegesen megnehezítve, hogy az arra nyilvánvalóan nem jogosultak hozzáférhessenek a menedékjoghoz hazánkban.

Oldalak