A közismert szólás a rendszerváltoztatás első éveiben szinte mindennapossá vált. Azokat mentegették így 1989 után: volt rákosista kádárista kádereket, akik részt vettek 1956 megfojtásában, hirtelen pálfordultak és a jó oldalra faroltak át. Azaz „megvilágosodtak”, noha nekik nem jelent meg Jézus Krisztus, mint Szent Pálnak a damaszkuszi úton. Esterházy Péter őrjöngött ettől a mindennapossá vált szerecsenmosdatástól és azt mondta: elharapja annak a torkát, aki még egyszer kiejti ezt a mondást a száján.

Fotó: MTI

Mit is jelentett a gyakorlatban, hogy 1989 után a kommunisták a lenini útról hipsz-hopsz áttértek a damaszkuszi útra? A fenét tértek át! Ténylegesen a hatalom- és vagyonátmentést, a felelősségre vonás, a számonkérés elmismásolását damaszkuszozták.

Nagy Imre szobrának áthelyezése fölháborodást váltott ki az ellenzékből. A szabadságharc meggyalázásának minősítik az akciót. Mert mint mindenben, e kérdésben is fölületesek, pontatlanok és hazug félrevezetők. Ezt bizonyítandó pontosítom, mit is jelent a „damaszkuszi út”?

Szent Pál tarsusi zsidó családban, de „európai”, latin-görög környezetben született. A zsidó diaszpóra helyenként elvesztette zsidó identitását, ismereteit és nyelvét is valamennyire. Szent Pált már római polgárnak, Paulusnak anyakönyvezték. Szülei azért, hogy visszaerősödjék zsidó öntudatába, Jeruzsálembe küldték továbbtanulni. Ennek ellenére még a zsidókhoz írt leveleit is görögül írta, mert a Mare Nostrum környékén a görög volt a vezető nyelv és kultúra. Még római körökben is.

Szent Pál neofita zsidó volt valójában. A neofitákra jellemző túlbuzgó vadsággal üldözte a kereszténységet. A damaszkuszi úton azonban megvilágosodott, keresztény lett, s nemcsak terjesztette, hanem meg is fogalmazta a kereszténység lényegét. (Görögül!) Csakhogy ez a „pálfordulás” nem jólétet, hanem nyomorúságot és a halált jelentett számára. Üldözőből üldözötté, uralkodóból leigázottá vált. Ez a damaszkuszi út és a pálfordulás értelme.

A Nagy Imre-szobor körül vitatkozók mind a két oldalról hamisan érvelnek. Szabadsághőst, 1956-os forradalmárt vagy csak bigott sztálinistát látnak benne. Egyik sem igaz. A damaszkuszi út hasonlat sem jó, de nem is teljesen helytelen. A szentpáli harcot az új eszméért, amit az apostol mester megcselekedett, ő nem művelte. Neki semmi eszmei köze nem volt a fölkeléshez. Szörnyű bolsevista előéletét sem 1953-ban, sem 1956-ban valóban nem folytatta. Igaz ugyan, hogy még harmadnap is ellenforradalomnak nevezte a fölkelőket, sőt statáriumot is hirdetett, de azután megvilágosodott. A szabadságharc mellé állt, de passzívan – szörnyű bolsevista múltját megtagadva. Ez az ő „fordulatának” egyik eleme. A másik az, hogy elvtársaitól kiérdemelte az „akasztófa-kitüntetést”. A damaszkuszi úton a pálfordulatot végrehajtó Szent Pál a világtörténelem legnagyobb alakja lett, Nagy Imréből nemzetinek is csak morzsányi, korlátozott jelentőségű alak. De a pálfordulást – félig – ő is megcselekedte.

Teleki Pál viszont másként járta be a damaszkuszi utat. Teljes egészében. Reálpolitikusként, kényszerhelyzetben eltűrt olyan törvényeket, amikkel nem értett ugyan egyet, de még a revíziónak sem örült, mert félt az esetleges szörnyű következményeitől. De a legfőbb veszélyt, a náci megszállást és a szélsőjobb hatalomra jutását, amíg élt, elhárította. Tette hatására Horthy visszavonta az általános mozgósítást. Az ő damaszkuszi útja beteljesedett. Amit még a mocsolék angolok is közvetlenül halála után elismertek. Hol van a szobra?