Ahogy az ember sétál az utcán, bevásárlóközpontokban, nézi a plakátokat vagy éppen csak szembejön vele valami hirdetés a neten vagy a tévében, azon kapja magát, hogy – nincs erre jobb kifejezés, bármennyire is közhelyes legyen – a csapból is a liberális szenny, métely ömlik. És ezen felületek, üzenetek roppant sunyi, alamuszi, álcázott módszereket, technikákat alkalmaznak az egyéni és társadalmi ízlés progresszív irányba történő befolyásolása, az „új korszellem” kialakítása érdekében. Amiről beszélünk, az ugye a széles értelemben vett populáris fogyasztói kultúra területe, a PR- és reklámvilágtól elkezdve a tömeg- és művészfilmeken, divat- vagy stílusszegmensen keresztül a trendi pszichológiai és gyermeknevelési tanácsadásig. Lényegében a fogyasztás- és szolgáltatás-központú posztmodern életmód(unk)ról van szó, mely társadalmi alrendszer által sugalmazottak átitatják a „politikán túli” mindennapjainkat: tehát nagy általánosságban végül is a körülöttünk élők döntő többségének külső és belső életét, gondolkodását, az egyéni szint „életfilozófiáját”. Felzabálják az agyunkat, na.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Nem tudom, szabad-e még a „mindenki egyéniség” korában e kifejezést használni, de azért az „átlagember” nem a politikai közélet híreivel kel és fekszik – ahol e téren még lehetnek viták és ellenvélemények (persze Nyugaton már egyre kevésbé) –, és sajnos az egyéni és közösségi elvallástalanodás is egyre nagyobb méreteket ölt: „tudásforrásként” maradnak hát a fogyasztás templomai, a marketingvilág igehirdetői, sztárok, celebek, valamint a Szilícium-völgy hiedelemvilágát ide importáló nethuszárok és influenszerek.

Ahogy pedig a „tudomány”, az akadémiai világ, az egyre több területére kiterjedő „professzionalizáció” kapcsán igaz a Csurka Istvánnak tulajdonított mondás, miszerint a „szakmaiság bolsevista trükk”, úgy ilyen értelemben kétségtelenül igaz az is, hogy a populáris kultúra (film-, zene- és divatvilág, reklámipar, életmód-tanácsadás stb.) ártatlan világnézeti semlegességének hirdetése is a tényleg megátalkodott liberális véleményterroristák és kultúroligarcháik hatalmas átverése, mi több: ármánykodása. Ami a politikában a „lelkek elrablása”, az ezen, a szűk értelemben vett politikánál talán fontosabb területen az „agyak felzabálása”, azaz a kognitív tudat feletti hatalom megszerzése, legfőképpen a nyelvhasználat átalakítása mentén.

E populáris- vagy tömegkultúra-ipar, életmódtan ugyanis apolitikusnak, „politikán kívülinek” vagy „azon túlinak” hirdeti magát, és üzeneteit, kommunikációs metódusait így is csomagolja be – ezáltal azok sokkal fogyaszthatóbbak és befogadhatóbbak vásárlás, tévénézés, netezés közben az „ügyfél” számára, mint a „csúnyának” tételezett, direkt politikai tartalmak. (Ahogy a „szakmaiság papjai” is kialakították magukról, hogy amit ők mondanak, az a „jó”, „megbízható”, „független” és „objektív”, szemben „a politika” ideológiavezérelt gondolataival, melyek természetüknél fogva „pártosak”, „nem semlegesek”, tehát „rosszak”. „Ne politizáljunk!” – hangzik el családi, baráti vagy munkahelyi beszélgetések során a közkedvelt felszólítás, majd a felszólító az adott kérdésben visszaböfögi a liberális mantrát – persze „szakmai alapon”, hiszen megírta a címlapján transzgender kislányt hirdető National Geographic.)

Mert hát ki is kezelné politizálásnak a divatcégek faji diverzitásra különlegesen ügyelő plakátjait, melyek bemutatják a következő szezon kedvelt ruhadarabjait? Hát ki érezné politizálásnak a homoszexuális szereplők és szerelmek garmadáját bemutató hollywoodi filmek történeteit vagy e kultúrkör tagjainak futószalagon érkező, büszke coming outjait, pláne transzneműségük felfedezését? Hogy is lehetne a német telekommunikációs óriás „Bármit elérhetsz, bármit megváltoztathatsz!” szlogenű reklámhadjárata vagy a szintén német drogérialánc egy szét­piercingelt lánnyal a „Légy különleges, ne tökéletes!” életfelfogását hirdető akciós újságja politikai üzenet? Vagy a „szabad, kreativitást és kibontakozást” segítő gyermeknevelést propagáló pszichológiai ismeretterjesztő kiadvány, a poliamória (egy fiú, két lány vagy fordítva) szépségeiről tirádát közlő csajos divatmagazin politikai kiadvány, a szinglilétet vagy a nyílt párkapcsolatot mint „sok sztár életmódját” bemutató bulvárcikk politikai tartalom?

Pedig persze, hogy az: a hasonló jelenséget a szűk értelemben vett közéletben emberi jogi fundamentalizmusnak hívjuk – amikor a politika az emberi vágyakból az állammal szemben kikényszeríthető jogot formál, természetesen a világnézetileg semlegesnek hirdetett nemzetközi vagy európai „standardok” nevében. A populáris kultúra területén ehhez hasonló lényegi fogalom az újhedonizmus, a neoliberális „éntársadalmak” kialakításának erőszakoltatása. A politikum és a popkultúra progresszív bűbájkeverőinek konyháiban persze ugyanúgy ott van a politikai korrektség fűszere mint fő összetevő. Ez az, ami összeköti őket: ugyanis mindkét területen közös eszköz az érzékenyítés, a tolerancia érvényességének mindenek fölé helyezése, a „te is más vagy, te sem vagy más” tételének, tehát a semlegesség- és az abból fakadó relativizmuskultusz elterjesztése. Az egyén kiteljesítésének, megvalósításának és megélésének óhaja dogmává „nemesedett”, a szabadság iránti igény önmagával szembeforduló abszolút céllá vált: erről szól a „valósítsd meg önmagad!”, a „bontakozz ki!”, a „döntsd le a korlátokat” világszerte hallható fogyasztáscentrikus üvöltése.

A nyugati liberális politikai elit által kívánt és a kereskedelmi, valamint életmód-kultúra által megtámogatott, abszurd módon egyszerre egalitarianista és sokszínű, multikulti-globalista világfalu pedig – akár a politika, akár az igazságszolgáltatás, akár a populáris kultúra területén – a „jogom van hozzá” életfelfogásának talaján áll. E felfogás pedig természetesen nem tolerálja azokat a társadalmi intézményeket vagy szokásokat, melyek a nyílt társadalom eszméjének kánona szerint intoleránsnak minősülnek: a hagyományos, normális, bevett, józan észen alapuló struktúrákat, a tekintélyt, a hierarchiát, a családot, a múltat, bűnös és kirekesztő történelmünket, a felelősséget, a kötelességet – lényegében mindent, ami a magentaszagú „Most generáció” ideológusait és szekértolóit gúzsba kötheti, „bezárhatja”, felelősséget vagy kötöttséget támaszthat másokkal vagy a közösséggel szemben.

Azonban a hagyományos, normális mentalitás elleni közvetlen és nyílt támadás – bár a politikai közbeszédben persze bevett dolog – a populáris kultúra szektorától még ilyenformán idegen. Ezért nem alkalmaznak hát primer politikai módszereket: érzésviláguk morzsáit észrevétlenül szivárogtatják be nappalinkba, munkahelyünkre, egymás iránt tanúsított viselkedésünkbe, és ami még lényegesebb, nyelvünkbe, mindennapi kommunikációnkba: egyszóval a közízlés részei kezdenek lenni (lásd a nyegle tegeződés burjánzását az IKEA-tól a sarki boltig).

Ilyen szempontból nem kell se túlkomplikálni a dolgokat, se szemérmesnek, őszintétlennek lenni: igen, a tömeges fogyasztói kultúra alakítói, marketinggurujai, reklámügynökségei, sztárjai „példájukkal előjárnak”, megpuhítják a népet, elkezdik eszegetni az agyát. Szokják csak, hogy a filmekben és a filmek közötti (tegeződő) szpotokban mindenféle nációjú embert látnak – hisz ez szükséges érzékenyítés, ha majd sok bevándorlót kell be- és elfogadni esetleg. Szokják csak, hogy a trendszetternek szánt bohókás sorozatok mindennapjainak részei a homoszexuális párok, a transzneműek meg az általuk örökbe fogadott gyermekek – hisz ha majd fellángol a politikai vita a homoszexuálisok házasságáról és hasonlókról, akkor majd milyen jól fog jönni, hogy a társadalom „megértéssel” közelít az ilyen kérdésekhez. Lássák-olvassák a fiatal szülők a „szaklapokban” meg a nagy könyvláncok kiemelt helyre tett könyveiben, hogy nemcsak a „neves” pszichológusok, de az életmód-tanácsadókká avanzsált „értelmiségi celebek” szerint is „fiatal felnőttként” kell kezelni a gyermeket, s a fiatal elme kiteljesedését gátolja a „poroszos rend” – hátha az agymosott szülők és diákok jól jönnek, ha a köznevelési rendszer átalakítása kapcsán tüntetést kell szervezni. És persze, hallják-lássák csak a kedves fogyasztók, hogy ők mint egyének bármire képesek, bármi lehet belőlük, bármit megkaphatnak! Mert a polkorrekt politikusok és jogvédő cimboráik csak fognak találni valami új kisebbséget, melyet fel kell szabadítani, valami új jogot, amit „oda kell adni”, vagy valakit, akinek nem sikerült valami – és akkor milyen jól fog majd jönni a követelőző és a közösség érdekének elsőbbségét végletekig tagadó „jogfosztott áldozat”.

Azért használtam egyébként a címben az „agyzabálás” szót, mert itt valójában már nem is tudatformálásról, hanem agresszív és destruktív diktátumról van szó. Azonban az ilyen, magát az antinormalitás forradalmából eredeztető ízlésdiktatúra egy idő után elveszti revolucionista jellegét – az ettől való félelem miatt van, hogy örökösen valami új, „felszabadítandó” témát vagy kisebbséget keresnek –, és bár a „nagyszülők szokásai”, a „fennálló burzsoá rend” ellen jöttek létre, egy idő után maguk is konformistává válnak: az őáltaluk diktált ízlésvilág válik (részlegesen) korszakká, az ő normáik válnak „konformszagúvá”. E kettő, a forradalmi-felszabadítói attitűd és a „liberális konformizmus” között azonban érzékelhető ellentét feszül, melyet nekünk, saját korszakot építeni igyekvő konzervatívoknak ki kell használnunk. Egyfelől azzal, hogy nem vesszük át témáikat, szókészletüket még a legártalmatlanabbnak tűnő ügyek kapcsán sem, és nem kezdünk értelmiségi nyünnyögésbe fajsúlyosabb lépések során: a jobboldal ugyanis nem érzékenyít, hanem megoldja a problémát; nem megfelelni akar a liberális fősodornak, hanem stratégiát alkot, és annak mentén cselekszik. Másfelől pedig úgy, hogy ha korszakot akarunk építeni, akkor fel kell tudnunk mutatni, hogy az abnormalitásból lassan normává váló liberális megatrenddel és populáris kultúrával szembe lehet és kell is szállni: mert nincs annál veszélyesebb, mikor egy forradalmi gondolat diktatórikus hatalommá válik – ezt a XX. századi történelem már megmutatta.

És nem feledhető, hogy a napi küzdelmek mögött a nagy politikai harcok valójában a korszak uralásáért folynak, és azok hátterében pedig filozófiai-teológiai ellentétek feszülnek. A harc terepe azonban nem csak a politikai kommunikáció, a közjog vagy az elitkultúra: a posztmodern médiaközpontú tömegtársadalmaiban a fentiekben tárgyalt, apolitikusnak maszkírozott populáris és életmód-kultúra uralásának is döntő szerepe van. Itt eszköze már van a magyar jobboldalnak, azt csak megfelelő módon kell használni.