A nagyságos fejedelem éppen díszes széket faragott, amikor Mikes izgatottan berontott a műhelybe.

– A fényességes padisah, I. Mahmud személyes megbízottja – szólt lihegve.

– No, csak baráti látogatás – mentegetőzött a követ. – Látom, felséged mélyen elmerült a politika rejtelmeiben – mutatott a török gúnyosan a székre. – Milyen gazdag az a nemzet, amelyiknek fejedelme széklábakat farigcsálhat.

– Mit tudhatod te azt, mi fontos a magyaroknak?

– Ó, nagyon is tudom. Régóta tanulmányozzuk a népedet és a hazádat. A magyaroknak a legfontosabb a függetlenség, az önállóság. No és persze a túlélés. Mi ezt mindig akceptáltuk. Mindig a megegyezést kerestük. Szapolyaival tudtunk is tárgyalni, de azt nem engedhettük, hogy a Habsburgok kezére kerüljön az ország. Amíg Szapolyai élt, a szultán nem foglalta el Budát, pedig megtehette volna. Aztán kénytelen volt, hogy ne kerüljön Ferdinánd kezére. Erdély viszont megértette, hogy aki kiegyezik a fényességes padisahhal, azt nem éri baj. Erdély elfogadta a szultán feltételeit, cserébe megőrizhette önállóságát, magyar jellegét, a vallásszabadságot, virágzott a kultúra.

– A török uralom alatt kipusztult az Alföld népe…

– Mi nem irtottunk ki senkit. A görögök, szerbek megmaradtak. Nyelvük és vallásuk is. A magyarok azért pusztultak, mert frontvonalban éltek másfél évszázadig. A Habsburg Birodalom határmezsgyéjeként. Védték azt a nyugatot, amelyik csak gyepünépnek, gyarmatnak tartotta.

Rákóczi nem szólt. Ő csak tudta, hiszen négy évvel azután, hogy megszületett a török kiűzéséről szóló karlócai béke, már ki is tört a felkelés – a Habsburgok ellen.

– A padisah támadni készül a hitetlenek ellen – mondta a török. – Felséged fia segíthet nekünk.

Rákóczi letette a vésőt.

– Ismét mi vérezzünk más hatalmakért? Egyszer végre jó volna, ha magyar ember állna az ország élén, aki csak a magyar érdekeket nézi. És békén hagyna minket minden pogány. Keleti és nyugati is.