Jelenlegi hely

Akasztott ember a Facebookon

Német Dániel
Német Dániel képe

A híres, magyar felmenővel is rendelkező amerikai komikus, Louis CK idézte fel az egyik előadásában, mennyire megdöbbent, amikor a New York-i kínai negyedben járva az egyik étteremben azt látta, hogy kacsavaginát is árulnak. A nőstény szárnyasok nemi szervét villára húzva fogyasztják és vödörnyi kiszerelésben is kapható. Feltette közben magában a kérdést: lehet ennél is jobban uralkodni egy másik faj felett?

Mindez onnan jutott eszembe, hogy a zalai Vindornyafokon disznófej-szépségversenyt tartottak. A disznófej-szépségverseny abban tér el leginkább a macska-, kutya- vagy egyéb kisállat-szépségversenyektől – amellett, hogy mint az elnevezéséből is kiderül, itt nem az élőlény egészét, hanem csak a fejét nézik –, hogy szereplői nem élve mérkőznek meg egymással. Mielőtt megennék őket, a hagyományosan szájnyílásba helyezett zöldségek és egyéb díszítőelemek mellett kapnak parókát, sapkát, napszemüveget, esetleg mellé illesztik a levágott lábukat is, és sört helyeznek bele, mintha vidáman iszogatna a malac. A község Facebook-oldalán egész galériát találhatunk a jópofának szánt fotóművekből.

– Végül is, valahol megjelenik az állat iránti szeretet. Bár nyilván nem ez jelentette a motivációt – reagálta egy vegetáriánus ismerősöm, miután átküldtem neki a linket.

– Ha ez szeretet, akkor annak a lehető legtorzabb formája – feleltem, majd hozzátettem, szerintem az a legijesztőbb az egészben, hogy az emberek még csak fel sem fogják saját végtelen cinizmusukat. Erre elkezdett arról beszélni, hogy szívesen tartana általános iskolásoknak előadást. Szerinte csak le kéne vetíteni néhány vágóhídról készült diát, és rögtön elmenne a kedve az embereknek a húsfogyasztástól.

– Komolyan gondolod, hogy kicsit is izgatná őket? – kérdeztem vissza. – Ezek a kölykök Fűrész-filmeken nőttek fel, ha valamelyik haverjuk felakasztja magát, akkor az az első dolguk, hogy lefényképezik a mobiljukkal, majd szétküldik egymásnak a képeket cseten. Aztán, amikor a srác kényszergyógykezelésen fekszik a pszichiátrián, a barátai füvet csempésznek be neki, mert az milyen poén meg laza. Bele sem gondoltak, hogy részben a drogos életmód miatt, különböző szerek hatása alatt akarta megölni magát.

Az öngyilkosos történet nem csak úgy kipattant a fejemből. Egy lány ismerősöm udvarlója egy hétköznap este nyugtatók és alkohol koktéljával a fejében fogott egy kötelet, és nekiindult az éjszakának, hogy felakassza magát. A bátyja végignézte, ahogy kisétál a kapun, de meg sem próbálta megállítani. Épp csak azt nem mondta, vegyen sapkát, mert hideg van. Később azért annyit megtett, hogy írt az öccse haverjainak, és figyelmeztette őket, a testvére most ment el meghalni. A barátai pár sarokkal arrébb meg is találták felkötve egy villanyoszlopra, egyre erőtlenebbül rugdalózva. Szerencsére egyiküknél éppen volt egy kés, így gyorsan le tudták vágni. Kihívták a mentőket, aztán az első dolguk az volt, hogy lefotózzák. Majd a felvételt az összes létező haverjuknak szétküldték a Facebookon.

Totth Benedek Holtverseny című regényében a fiatal szereplők számára egyszerűen nem létezik következmény, akármit tesznek, semminek nincs súlya, az okozat ok nélküli és az okozat további okozat nélkül marad. A karakterek csak mennek előre – ahogyan az író is megfogalmazza –, mint egy fehér cápa. Nem néznek vissza, nem tekintenek oldalra, csak sodródnak megállíthatatlanul az árral. És nem érzékelik semminek sem a valódi súlyát, még ha útjukat emberhalál is szegélyezi, az is csupán lebeg a levegőben. Nincsenek olyan kategóriák, hogy jó vagy rossz, legfeljebb a lehetséges szankciók koordináta-rendszere. A könyv első olvasásra túlzónak tűnhet. Egészen addig, amíg be nem kopogtat az ajtón a valóság. A srác ott fekszik a hóban félholtan a csepeli éjszakában, a gyerekkori haverjai pedig fotózzák, miközben még azt sem tudják, vajon kinyitja-e valaha a szemét, vagy éppen az utolsó fényképet készítik róla. Amikor az anyja értesült az esetről, a Face­book-üzenőfalon annyival kommentelte: „Majd bemegyek a fiamhoz reggel. Ha még meglesz.”

Meglett. Az oxigénhiányos állapot miatt kellett hozzá huszonnégy óra az intenzíven, de végül kinyitotta a szemét. A pszichiátrián aztán meglátogatták a haverjai, vittek neki egy kis füvet. Amikor persze ott feküdt a hóban, nem voltak ilyen figyelmesek a barátai: még az sem jutott eszükbe, hogy leterítsenek alá egy kabátot, így a srác amellett, hogy majdnem meghalt, még tüdőgyulladást is kapott.

– Úgy tűnik, Csepelre csak meghalni járnak az emberek – mire kimondtam, rögtön észre is vettem, a cinizmus milyen ragályos tud lenni. Egy közelmúltban hallott másik történet jutott eszembe: gimnazista lányok rendszeresen felmentek füvezni egy panelház tetejére, mígnem az egyik egyszer csak gondolt egyet, és levetette magát a mélybe. S a közelmúlt híreiben is szerepelt, hogy egy család­apa órákig lógott az erkélyéről, ahol felakasztotta magát, és ugye Zámbó Jimmy is a környéken halt meg.

Mivel udvarlója életben maradt, nevetve meséli lány ismerősöm a másik történetet: nemrég kocsival mentek haza, mindenki be volt állva, a sofőr meg pláne, persze nem csak alkoholtól, és kérte, hajtsanak gyorsabban, mert ha karamboloznak, nem akar lebénulva élni, inkább haljanak meg rögtön a helyszínen. Végül is logikus gondolat: így tényleg nincs következmény. Legalábbis neki nem kell szembenéznie vele. Majd más megteszi helyette. Vagy csak ír a képe mellé valami jópofa Facebook-kommentet, miközben a többi haverjával már a következő bulit szervezik.