Akárhogyan is próbálta dramatizálni az MSZP-n belüli feszültségeket a baloldali sajtó, jelentéktelen kis epizód lett a párt hétvégi kongresszusából. Ez nem az oroszlánketrec üvöltő marakodása volt, hanem egy csirkeól rikácsoló hangoskodása.

A rend kedvéért érdemes felidézni, hogy a párt népszerűségi indexe mélypontra süllyedt. Tíz százalék. Ennek okát sokan az MSZP vezetésének alkalmatlanságában látják, és mindig hozzáteszik, hogy az alkalmatlanok táborából is messze kilóg tehetségtelenségével és passzivitásával Tóbiás József pártelnök. Elvben éppen az volt a hétvégi kongresszus egyik tétje, hogy a küldöttek és az elnökség lázadó klikkje képes-e kierőszakolni egy előrehozott tisztújítást, vagy minden marad a régiben. Maradt.

Hol a baj? – kérdezik egyre riadtabban a párt hívei és bennfentesei. (A hírek szerint az MSZP országos központja egy Erzsébet körúti ház udvari lakásába költözik. Erről a lakásról fényképek jelentek meg a sajtóban, a költözésről és magáról a sötét udvari lakásról úgy beszél számos szocialista, mint a párt sorsának metaforájáról.)

Az, amit ma jobb híján az MSZP politikai filozófiájának nevezünk, 1982-ben született. Magyarország akkor csatlakozott a Nemzetközi Valutalaphoz, vagyis az IMF-hez. Az akkori elit ezt életmentő lépésként üdvözölte, ideológiai tartalmától függetlenül. Mert olyan gazdasági helyzetbe került az ország, hogy a pártállami rendszer csak jelentős kölcsönökkel tudta meghosszabbítani létét. A Szovjetunió már nem volt abban a pénzügyi helyzetben, hogy mentőkötelet dobjon a magyar elvtársaknak, el kellett tehát fogadni azt, amit a Nyugat dobott. E lépés egyenes következménye már a spontán privatizációt – a köznyelv szerint az ország kirablását – lehetővé tevő 1988-as társasági törvény, majd a Horn-kabinet idején végbevitt, felfokozott mértékű, s immár hatalmi pozícióból levezényelt magánosítás. Ami kirablás volt a köbön – ez megint a köznyelv meghatározása.

Furcsa, de mi, vagyis a szerencsétlen és tájékozatlan közvélemény még sokáig azon töprengtünk a legszélesebb nyilvánosság előtt is, hogy mi minden maradhatott a „kommunizmus” ártó szelleméből az MSZP berkein belül. A párt, s különösen a párot irányító gazdasági elit viszont már egészen más úton járt. Eszébe sem jutott a kommunizmus. Sőt! Hámori Csaba egykori KISZ-vezető önvallomása lebegett az MSZP felett. Hámori azt mondta, hogy ő nem is gondolta volna korábban, mennyire neki való rendszer ez a kapitalizmus, olyan, mintha csak rá szabták volna. Amikor pedig Gyurcsány Ferencet elnökévé választotta a szocialista párt 2007-ben, ő egyenesen a küldöttek, illetve az ország szemébe mondta: pártja és kormánya a globalizmus rendíthetetlen híve, a globalista világrendszert építi.

A balos szólamok tömege, s minden mozgalmi hívószó is csak üres máz maradt a párt testén az 1988-as társasági törvény hatályba lépése óta, de talán az lett már 1982-ben, az ország IMF-csatlakozásával is. Az MSZP bukásának éppen az az egyik kulcsa, hogy egyre erőteljesebb és egyre leplezhetetlenebb lett az ellentmondás a pártelit gazdasági-társadalmi pozíciója és a meghirdetett jelszavak között. A vezetők a dolgozók érdekképviseletéről szónokoltak, miközben ők voltak azok a kapitalisták, akikkel szemben meg kellett védeni ezeket az érdekeket. Lassan, de biztosan olvadt az MSZP iránt érzett választói bizalom. Ezt a párt vezetése is érzékelte, s ekkor a dolgozói érdekvédelem helyett a másság – benne a deviáns társadalmi rétegek és csoportok – érdekvédelmére váltott.

Az eredmény: a Fidesz–KDNP kétharmados győzelme a 2010-es választásokon. Ekkor született meg az MSZP vezetésében az úgynevezett puccs-koncepció. Vagyis az a terv, hogy ha nem sikerül a választásokon legyőzni a polgári oldalt, akkor a Nyugat – értsd: az Európai Unió – puccszerű támogatásával kell megtenni ezt. (Ez történt Ukrajnában is.) Megszaporodtak a szocialisták által tett feljelentések az Orbán-kabinet ellen, az akciósorozat csúcspontja talán a nevezetes Tavares-jelentés volt, amelyet két magyar szocialista EP-képviselő, Herczog Edit és Gurmai Zita diktált tollba a különben teljesen tájékozatlan portugál politikusnak.

Az MSZP vezetésében utoljára Andre Goodfriend budapesti akciói ébresztettek reményt. A szocialista elit azt hitte, idővel az MSZP-re épülnek majd Goodfirend magyarországi kezdeményezései, a jutalom pedig a puccsszerűen átadott hatalom lesz. Amerikának azonban még nem kellett az MSZP. Pedig egyetlen szocialista korifeus sem fukarkodott az Orbán-ellenes kirohanásokkal, a Fideszt és jobboldalt káromló szónoklatokkal.

Innen kezdve mindegy, hogy ki a szocialista párt elnöke és miniszterelnök-jelöltje. Nagy szenzációként jelentették be a hétvégi kongresszus után, hogy a küldöttek elfogadták a párt előzetes miniszterelnök-jelölt választását. Igaz, csak alternatív jelleggel, ami nemcsak érthetetlenné, de egyben értelmetlenné is teszi az előválasztást. A tisztújítást viszont nem hozták előbbre, amit mindenki a jelenlegi elnök, Tóbiás József győzelmének tud be. Azt viszont javasolták neki, hogy vonja be a munkába párton belüli ellenzékét.

Jaj, de izgalmas!

Jöttek a szokásos Fidesz-ellenes dörgedelmek, jött Orbán Viktor tetemrehívása és jöttek az agyonkoptatott hívószavak: harc a gyermekéhezés ellen, harc a demokráciáért, harc az európaiságért… és így tovább. A hétvégi sláger a „fizetés­emelést mindenkinek” című csasztuska lett, a Brüsszelnek szánt üzenet pedig az, hogy csak az MSZP képes megvédeni Európát.

Kissé nyakatekertnek tűnt Lendvai Ildikó idevonatkozó érvelése, de volt benne logika. Szerinte Orbán „dzsihádot” kezdett az unió ellen. Amit művel (nyilván a migráció terén), az átterjedhet az egész földrészre, ami Európa végét jelenti. Itt fülön csíphető azért a csúsztatás, mert nem a földrész végét jelenti az orbáni példa, sőt, hanem az uniós elitét. Ami azért nagy különbség. Mesterházy Attila is arról beszélt a kongresszus előtt a médiában, hogy a szolidaritás-befogadás-európaiság háromszögében kellene elképzelni a jövő Magyarországát…

Valóban idegesítő lehet az MSZP felől nézve s a 2018-as választásokra gondolva, hogy emelkedőben az ország ázsiója, érdeklődve figyel a magyarokra, a magyar megoldásokra egész Európa, s hogy az osztrák közvélemény már Orbán Viktort szeretné Ausztria kancellári székében látni. Nem téved Lendvai Ildikó, ez a folyamat valóban uniós paradigmaváltáshoz is vezethet, csakhogy ez a váltás nem Európa végét, ellenkezőleg, a jövőjét jelentené.

Persze Lendvai Ildikó és Mesterházy Attila sem a magyar választókhoz szólt, hanem a pénzuralmi világelithez, megsürgetve a jelenlegi kormány és a kormányfő félreállítását, s a szocialista elit hatalomba ültetését. Nem mellesleg ez teljes szembefordulás és szembemenetelés a társadalommal, a 2010-ben és 2014-ben kinyilvánított népakarat semmibevétele. Különös értelmezése ez az MSZP zászlajára tűzött demokráciának.

Egy berken belüli elképzelés szerint akár Molnár Gyula is lehetne a párt elnöke, majd az ország miniszterelnöke. Állítólag az tenné őt erre alkalmassá, hogy meghurcolta a fideszes igazságszolgáltatás… A végén még igaza lesz a veterán Kovács Lászlónak: ha így (értsd: ezen a szellemi színvonalon) folytatja az MSZP, akkor 2018-ban be sem jut a parlamentbe.

Van benne valami. Az MSZP elvesztette minden kapcsolatát a társadalommal, realitásérzéke a szemünk láttára olvad semmivé. A politikát a pártok közönséges bandaharcának tekinti, a kormányzást pedig nem szolgálatnak, hanem uralomnak. Koncokkal járó uralomnak. Nincs az a defibrilátor, ami itt segíteni tudna. Ezen a párton egyszerűen túllépett a történelem.