Ki gondolta volna akár csak néhány héttel ezelőtt, hogy épp Oroszországból érkezik a legtüntetőbb kiállás Racep Tayyip Erdogan török elnök mellett a júliusi puccskísérlet után? Moszkva és Ankara korábban óvatosan egymást méregető viszonya tavaly ősszel látványosan megfagyott, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök utasítására októberben az orosz hadsereg – Basár el-Aszad szír államfő kényszeredett kérésére – aktívan beavatkozott az Iszlám Állam elleni harcba, és nagy hatékonyságú légicsapásaival jelentősen megrendítette a terrorszervezet pozícióit. Az akciók nem kímélték a damaszkuszi kormány más iszlamista ellenfeleit, így a Törökország támogatását élvező szíriai türkmén lázadókat sem, ami alaposan felbosszantotta Ankarát. Az érdekek ütközése nyomán 2015 januárjától (amikor úgy tűnt, hogy az Európai Unió által Bulgária megzsarolásával ellehetetlenített Déli Áramlat gázvezeték helyett az orosz gáz Törökországon keresztül jutna el Európába) 2015 november végére odáig fajult a helyzet, hogy a török légvédelem lelőtt egy orosz vadászgépet Szíria légterében, majd az egyik katapultáló pilótát a türkmén iszlamista lázadók brutálisan meggyilkolták. A provokatív akció a török kormányban is zavart okozott, először azt állították, nem tudták, milyen nemzetiségű gépet lőttek le, majd azt mondták, türkmén testvéreik védelmében cselekedtek. A rendkívül súlyos incidens nyomán az óvatos közeledés a nemzetközi diplomáciában szokatlanul durva nyilatkozatháborúvá változott, ami azonban Oroszország pozícióit alig rendítette meg a térségben. Törökország ellenben jelentősen leszűkítette mozgásterét, miután az Iszlám Államot illető, nem mindig egyértelmű álláspontja saját NATO-szövetségeseiben is kételyeket ébresztett, a kurd szeparatisták elleni belső háború pedig kiélezte az országon belüli feszültségeket. Mindezt tetézte a Törökország területén tartózkodó több mint 2,5 millió szír migráns.

Ankara helyzete tarthatatlanná vált, Erdogan pedig meglepő lépésre szánta el magát: személyesen kért bocsánatot Putyintól az orosz gép lelövéséért. A Canossa-járás elérte célját, Putyin feloldotta a török üdülőhelyek orosz állampolgárok általi látogatásának tilalmát, és elfogadta a kéznyújtást. A váratlan, de logikus fordulatra ráerősített a törökországi puccs, mely után Moszkva demonstratívan kiállt Erdogan mellett.

Épp a puccs napján, július 15-én Alek­szandr Dugin orosz író-filozófus, az elméleti geopolitika egyik legfontosabb moszkvai atyja, Putyin egyik külpolitikai tanácsadója személyesen látogatott Ankarába, ahol azt mondta: Törökország és Oroszország kapcsolata a jövőben jobb lesz. Az angol nyelvű török lap, a Daily Sabah beszámolója szerint Dugin a két ország közti viszony új korszakáról beszélt, azt sejtetve, hogy az elhidegülés hátterében ellenséges érdekek és ügynökök is álltak. Külön kiemelte, hogy Erdogan bátran kezdeményezte a kapcsolatok rendbehozatalát.

Az idegen érdekű politikai manőverekre a hivatalos török megnyilatkozások némelyike is utalt a puccs után, egyesek alig burkoltan az Egyesült Államokat sejtették a háttérben, s ezt azzal magyarázták, hogy az újbóli közeledés ellentétes az USA térségbeli érdekeivel. Sőt, az orosz gépet lelövő pilótáról „kiderült”, hogy gülenista, vagyis az Erdogan nagy ellenfelének számító, Amerikában élő Fethullah Gülen hitszónokhoz kötődő árnyékállam egyik embere.

Hogy utóbbi állítás megfelel-e a valóságnak, vagy csak a békülést erősítő propaganda, azt talán sohasem fogjuk megtudni, de nem is túl fontos. A lényeg az, hogy Ankara és Moszkva demonstratívan rendezni szándékoznak viszonyukat, ennek fontos állomása Putyin és Erdogan augusztus első hetére tervezett találkozója.

Mindez egy nagy ívű geopolitikai küzdelem része. Oroszország számára évtizedek óta fontos cél fekete-tengeri riválisát, a NATO-tagország Törökországot valamilyen szinten megnyerni a maga számára. Ehhez egyetlen dolog szükséges: vonzóbb alternatívát kell kínálni, mint Amerika. Ez alapvetően átrajzolná a térség viszonyait. A tét nagyságát Washington is felmérte, nem véletlenül született meg tavaly az iráni atommegállapodás, melynek nyomán fokozatosan feloldották a Teheránnal szembeni kereskedelmi embargót. Ahogy az oroszok a törököket, úgy az amerikaiak – biztos, ami biztos – az irániakat szeretnék legalábbis pacifikálni.

Ám e téren Moszkva lépéselőnyben van. Egyrészt azért, mert az Iszlám Állammal szembeni markáns orosz katonai sikerek nyomán egyre többen Putyinban látják a Közel-Keletet stabilizálni képes regionális vezetőt. Másrészt azért, mert az oroszok tavaly decemberben Iránnal közös szíriai rendezési tervvel álltak elő, pontosabban mindkét állam deklarálta azon álláspontját – határozottan szembeszegülve az amerikai pozícióval –, hogy Aszad elnök sorsáról Szíria népének választáson kell döntenie. Moszkva és Teherán februárban katonai együttműködésről is megállapodott egymással, a perzsa állam nyolcmilliárd dollárért vásárolna hadi felszerelést az oroszoktól, többek között harckocsikat, légvédelmi ütegeket, helikoptereket. Hasonló ajánlat Washingtonból nem érkezett, és ha a novemberi elnökválasztást a republikánusok jelöltje, a finoman szólva is formabontó Donald Trump nyeri meg, a Közel-Keletet romba döntő „demokráciaexport” jelentős visszaszorulása is várható – ami tovább bővítheti az orosz mozgásteret.

Az orosz–iráni viszony tehát felívelőben van, és elkezdődött az orosz–török kapcsolatok rendezése is. Mindehhez társul Oroszország vezető szerepe a 2014-ben létrehozott Eurázsiai Gazdasági Unióban, valamint a Kínával június végén megkötött több mint 30 megállapodás, melyek között szerepel a globális stratégiai stabilitás megvédelmezését célzó együttműködés is.

Mit látunk tehát, ha a világ térképére tekintünk? Az Egyesült Államok elmúlt, közel két évtizedes közel-keleti kalandorpolitikája nemcsak a „demokráciával” megkínált térségekben, hanem a hátországban is soha nem tapasztalt feszültségeket, káoszt eredményezett, mely egyre kezelhetetlenebb. A novemberi elnökválasztás két jelöltje jelen ismereteink szerint egyben két világ, két korszak jelöltje is: Hillary Clinton az erőszakosan beavatkozó, a világot a maga képére formálni akaró nemzetközi nagytőke képviselője, Donald Trump a maga ízléstelenségével a Wall Streettel és a Pentagon héjáival torkig lévő egyszerű amerikai kispolgári lázadás megtestesítője. Bármelyikük is győz végül, a világ korábban elképzelhetetlen változásokon megy át. A Wall Street és a Pentagon pozíciói, mint jeleztük, a Közel-Keleten meggyengülni látszanak, és bár a NATO Közép-Euró­pában és a Baltikumban kardcsörtetve provokálja Moszkvát, ármádiáját felsorakoztatva közvetlenül az orosz határra, a Brexittel egy fontos és erős atlantista láncszem hullik ki a rendszerből.

Ennek pozitív hozadéka lehet az Euró­pai Unió és Oroszország idegen érdekek miatt feszült és ellentmondásos viszonyának javulása, annak ellenére, hogy a lassan mindennapossá váló terrortól szenvedő, elöregedett, önvédelmi készségeiben kétségbeejtően megrendült Nyugat-Európa – amint arra Orbán Viktor magyar kormányfő Tusnádfürdőn pontosan rámutatott – egyelőre lejátszotta magát a világpolitika sakktáblájáról. Sőt, épp ezért várható jó irányú elmozdulás előbb-utóbb például a Moszkvával szemben fenntartott, mindenki számára egyre nevetségesebb szankciók ügyében. London távozásával ugyanis felértékelődik a különutakra mindig hajlamos Franciaország szerepe, s Párizs a látványosan tehetetlenné váló Berlin rovására óvatosan, csöndben növekvő befolyásával, a hasonló terveket szövögető Olaszország támogatásával képes lehet eltolni a politikai súlypontokat.

Az euroatlanti világ és az eurázsiai világ geopolitikai sakkjátszmájában kell tehát megtalálni Európa, benne Közép-Európa és így Magyarország helyét. A visegrádi négyesfogat egyelőre alapvetően szilárdnak tűnő együttműködése jó esélyeket kínál a teljesen összezavarodott, eredeti politikai és jogi kereteiből egyre gyakrabban kilépő brüsszeli háttérhatalmi központtal szembeni sikeres szuverenitásvédő politika következetes folytatására. A gyenge pont viszont az Oroszországgal kapcsolatos viszony, tekintettel arra, hogy a V4-ek fő erejét jelentő Lengyelország továbbra is inkább Moszkva elszigetelését kívánja, ahelyett hogy a jelenkor realitásait figyelembe véve a múlton túllépő történelmi kiegyezést szorgalmazná. Akárhogy is, a sokáig állandónak gondolt világrend látványosan változik, a geopolitikai hatalmi súlypontok áthelyeződése pedig elképesztő tempóban nyit meg új és még újabb lehetőségeket, melyekkel élve a belpolitikai stabilitását megőrző, bátran és gyorsan dönteni és cselekedni képes Magyarország végre maga mögött hagyhatja a sors­üldözött, örökké vesztes ország káros önszuggesztióját.