Töredelmes vallomással kezdem: magam nem tartozom azok közé, akik kezdettől fogva, feltétel nélkül támogatták a budapesti olimpia megrendezését. Pontosabban szólva, sokáig azt gondoltam, hogy amennyi érv szól mellette, legalább annyi ellene. Olimpiáról vallott nézeteim azonban módosultak az elmúlt időszakban. Ha lett volna népszavazás, elmegyek – és igennel szavazok.

Mi történt itt néhány nap alatt? Mindenekelőtt kisiklott az olimpiáról zajló társadalmi párbeszéd. Miközben a Momentum és a hátulról őket noszogató, levitézlett baloldali pártok egyfolytában a népakaratról rikoltoztak, valójában ellehetetlenítették a megalapozott döntést. Már hetek óta nem kérdés, milyen érvek alapján szavaztunk volna az olimpia mellett vagy ellen. Ők ugyanis egyetlen vulgárpolitikai érvvel elintézték az egészet: sokba kerül. Ilyen nézőponttal pedig nem vitatkozhattunk. Nem mondhattuk el érveinket, nem cserélhettünk eszmét. Sokba kerül: ez nem érv. Hamarosan zsidó olimpiát rendeznek Magyarországon: az is sokba kerül? Tíz kórház felújítása sokba kerül vagy sem? És a Forma–1-es futam? Egy liter tej?

Kilúgozott agyú Kádár-prolinak kell lenni ahhoz, hogy valaki megálljon ennél az érvnél, és ne érdekeljék a további részletek. Szomorú tanulsága az elmúlt néhány hétnek, hogy bőven akad még muníciója ennek az elpusztíthatatlan emberfajtának. A nagypapa boldogan lengette a zászlót 1957. május 1-jén, apuka végigsunnyogta a Kádár-korszakot és Horn Gyulával álmodott, a kedves kis momentumos kislány pedig csicseregve gyűjtötte az aláírásokat a saját hazája ellen. Ott voltak mind, apák és fiúk (lányok): Csurka István igazsága félelmetes erővel dübörög.

Egyszerre azon kaptam magam – gondolom, sok honfitársammal együtt – hogy végérvényesen az olimpia pártján állok. Ott is maradtam, igaz, ennek már nincs jelentősége. El nem mondott érveim füstbe mentek, a meggyőzés és meggyőződés nagy csatája is elmaradt. Sokba kerül… Győzött a csatorna.

A helyzet elfajulásáért részben a magyarországi baloldal felülmúlhatatlan aljassága, részben pedig a Fidesz elhibázott kommunikációja a felelős. Az aljas első olvasatra erős kijelentés, pedig a szószegőket így nevezik magyarul. Botka László, Kunhalmi Ágnes és a többi haszonleső, akik nemrégiben még kiálltak az olimpia rendezése mellett, egy csapásra beálltak a másik táborba, amikor felpislákolt a remény, hogy üthetnek egyet a kormányon. Első körben így vált pártpolitikai kérdéssé egy ízig-vérig nemzeti ügy. Csakis miattuk, a hazug és kétszínű baloldaliak miatt vált azzá.

De nem működött olajozottan a kormány kommunikációja sem. A legfőbb baj az, hogy tétlenségben teltek az elmúlt hetek. A gépezet akkor sem mozdult, amikor már mindenki látta, hogy meglesz a megfelelő számú előírás. Nyilvánvalóan semmiféle elképzelés nem létezett arra az esetre, ha ki kell írni a népszavazást, senki sem gondolta végig, mit mondanak majd, ha ki kell állni valamiféle magyarázattal. Kerek huszonnégy óráig ezért beszéltek összevissza a Fidesz meghatározó emberei: egyikük folytatni akarta a kilátástalan küzdelmet, a másik már lemondott az olimpiáról, a harmadik meg mintha egyszerre mind a kettőt sugallta volna. Meglepő módon a kormány éppen abban gyengélkedett, ami pedig a doktriner ellenzékkel ellentétben a legnagyobb erénye: a valóság ismeretében. Mintha nem sikerült volna elcsípni a tömegek hangulatát, indulatát, ezért a veszélyt is lebecsülték. A kommunikáció gellert kapott, a helyzetet még megközelítőleg sem értelmezték megfelelően, eddigi tapasztalataik alapján egyszerű hatalomtechnikai kérdésnek tartották a megoldást. Azt hitték, hogy mint a kanyaró, a lázadás elmúlik magától.

Hát, nem múlt el. A Momentummal felcsillant a remény a földbe döngölt baloldalon. Régi, hagyományos pártjaik, lúzer és kiégett vezetőik már régóta esélytelenek a Fidesszel szemben. A Momentum az utolsó szalmaszál, ebbe kapaszkodnak, hátha sikerül a csoda, Orbán Viktor leváltása 2018-ban. Ugyanez volt a szándékuk az Egymillióan a Sajtószabadságért csoporttal, ezért szervezték a netadós tüntetést, keresték, kutatták, de nem találták az új mozgalmat. Az új mozgalmat, amely fiatalos, megszólít új szavazói rétegeket, jól képzett és tovább tenyészthető tagokból áll. Váratlan sikerével a Momentum beváltotta az előzetes reményeket. Megvan a kulcs – már csak ajtót kell nyitni vele. Az ajtó túloldalán azonban ott tornyosul a polgári kétharmad. Kicsit lustán, kicsit esetlenül, olykor kissé elbizakodottan, de mégiscsak ott van. Beavatási szertartása, a Békemenet már többször megízleltette ezzel a több milliós tömeggel a siker ízét. Éppen ezért a jobboldali összetartozás nem egyszerűen politikai kapcsolat hasonlóan gondolkodó emberek között, de a győzelem közös emlékezete is. A Momentum olimpia feletti diadala a baloldal kis Békemenete. Nem olyan látványos, de a semminél több, és ha a Fidesz-kormány nem kezeli a helyzetet, egy napon tömeggé duzzadhat az aluljárós mozgalom.

A Momentumnak negyvennyolc óra alatt erősebb sajtója keletkezett a semmiből, mint az MSZP-nek, DK-nak, Jobbiknak, LMP-nek együttvéve. Márpedig a balliberális érzékenység, mint „végtelen háló futja be az országot, ha egy helyen megütik, az egész hálózat csörög, reszket, vonaglik”Németh László már nyolcvan éve pontosan látta, hogyan működnek ők, és nem kétséges, hogy ma is így dolgoznak a hálózatban. Mindenki pontosan érzi, hogy elérkezett az idő, a Momentum az új aranyborjú, amelyet fenntartás, kritika nélkül imádni és imádtatni kell.

Ugyanakkor a Momentum is ízig-vé­rig doktriner alakulat. Huszonnégy órával az olimpia megtorpedózása után máris bejelentették következő témájukat: az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát. Ha a proli irigységét felkorbácsoló olimpiai téma csúcsra járatását merész, de ügyes húzásnak nevezzük – márpedig annak kell –, akkor a második választás klasszikus melléfogás. Egyrészt lezárt fejezetet nyitnak meg, amelyben egyszerűen nincs jó vagy rossz megoldás, csak kölcsönös magyarázkodás, éppen ezért az erről folytatott társadalmi vita ködös, megfejthetetlen, belterjes. Ugyanazok az emberek, akiknek az olimpiáról zsigerileg a kormány urizálása jutott eszükbe, az ügynökügyekben aligha találják meg azonosulási pontjaikat.

Egy-egy új politikai mozgalomnak elsősorban jó témákat kell találnia. A Jobbikot annak idején a cigánybűnözés és a vele szorosan összefüggő gárdabotrány lökte be a parlamentbe. A Momentum jelentékeny sajtótámogatása arra bizonyosan elegendő, hogy ötleteiket kommunikálják, de ha elfogynak a jó témák, ha az értelmiségi játszótérről lapátolják össze a muníciót, akkor elődeik sorsára jutnak. Kérdés az is, hogyan ékelődhetnek be a jelenlegi pártrendszerbe, mit kezdenek az önjelölt baloldali vezérekkel, ki integrál kit, ki hódol, és ki uralkodik.

Arról se feledkezzünk el, hogy a Momentum vezetői – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem hasonlítanak az 1989-es Orbán Viktorra, Kövér Lászlóra, Áder Jánosra. Vona Gábor csúfos vesszőfutása pontosan megmutatta, mennyire esélytelen „az új Orbán Viktor” felépítése pusztán a fiatalság, az ártatlanság és a becsületesség képzetével. Nem, a Momentum nem az 1989-es Fidesz. Ez utóbbiak még liberálisként is szikrázóan tehetséges, következetesen antikommunista fiatalok voltak, ráadásul kezdettől fogva erős vidéki bázist, országos hálózatot építettek ki. A Momentum vezetőiről jelenleg inkább azt gondolja az ember, hogy szabad levegőn elpusztulnának. Sokat kell még dolgozniuk az életben maradásért, de a sorsuk leginkább a Fidesz kezében van. Ha a polgári oldal erős emberei a szokott következetességgel kezelik a legújabb ellenzéki mozgalmat, nem kell tartaniuk a jövő évi választástól. Ha viszont nem, megtörténhet, amit a túloldal önerejéből nem tudott elérni: a Momentumnak arca, karaktere és vonzereje lesz. És ha arca, karaktere és vonzereje lesz, úgy tűnhet, hogy győzni is képes. Ezt a lélektani helyzetet el kell kerülnie a Fidesz-kormánynak, ha nem akar szoros versenyt jövő tavasszal.