Amikor vagy negyedszázada vidékről Pestre kezdtem járni, majd oda is költöztem, két dolog tűnt fel nekem: hogy a metróban milyen rossz könyveket olvasnak az emberek, és hogy milyen rosszul bánnak az állataikkal.

Az első meglepő is lehet, mindenesetre tény, hogy a leparasztozott vidékiek igényesebbek voltak szellemi munícióban, még a lipótvárosi mércével mérve nem is emberi sorban élő tanyaiak (és nem tanyasiak) is olvasókörökbe jártak a háború előtt. Gyermekkoromban egészen természetes volt, hogy az öregek Jókait, Mikszáthot, Móriczot olvasgattak a vonaton, a városi padokon. A kettes metrón utazók viszont – hogy is mondjam – egészen mást forgattak két megálló között.

Hanem az állatok.

Otthon mindig azt hallottam, hogy a jószágnak kint a helye. Meg azt is, hogy ne bántsd, oktalan állat. A háziállatokat alapvetően az különböztette meg a vadaktól, hogy kéznél voltak, ezért olykor megettük őket. A kutya és a ló az emberrel alkotott szövetsége miatt fontos feladatokat kapott. Természetesen azokat az állatokat is takarmányozták, amelyeknek az égvilágon semmilyen rendeltetésük nincsen, csak hogy elfogyasszuk őket, gondolok itt a vidáman röfögő sertésekre például, amelyekben én barátot soha, ellenben két lábon járó kolbászt, hurkát, sonkát annál gyakrabban láttam.

A parasztembernél senki a világon nem szereti jobban a jószágot. Ha valaki azt látta, hogy a kocsis veri a lovát, rászóltak. A kutyák valóságos paradicsomi életet éltek, övék volt az egész határ, rosszabb esetben a tágas udvar. Lényegében azt ették, amit a háziak, a hús rosszabb részeit, a kimaradt ebédet, vacsorát kapták meg. Szerették, simogatták őket, de megmagyarázhatatlan módon soha nem vetítettek rájuk emberi tulajdonságokat, eszébe sem jutott senkinek, hogy családalapítás helyett egy emlős­állattal kösse össze az életét.

Magától értetődően Pesten, a horgolt ruhás kutyusok és vállon üldögélő görények városában kissé másképp fest a helyzet.

Ma az úgynevezett állatvédő lobbi az ország legerősebb láthatatlan hadserege. Erősebbek, mint a Star Wars-rajongók, erősebbek, mint egyik-másik politikai párt. Több százezren, lehet, hogy több millióan hisznek abban, hogy az állatoknak több jogot kellene adnunk. Egy-egy állatkínzás híre nem pusztán bejárja, de valósággal megrengeti az országot. A lelőtt pécsi farkas esete is hajszálpontosan jelzi, hogy az emberi és állati jogok mára lényegében kiegyenlítődtek. Amikor ugyanis az állatkert igazgatója rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy a környéken kirándulók védelmében lelövi az elszökött állatot, egyhetes hisztéria tört ki, mintha éppen valamilyen elkóborolt gyereket cserkésztek volna be az erdő szélén. Az állatvédő lobbi Európa-szerte annyira erős, hogy egy tollvonással eltünteti a hagyományokat. Katalóniában már nem rendezhetnek bikaviadalt, Angliában pedig betiltották a rókavadászatot. (Hogy ez utóbbi az ünnepélyes külsőségektől függetlenül szükséges vadgazdálkodási szempontból, az állatvédőknek édes mindegy, hiszen a vadgazdálkodás nem érdekli őket, csak az állati jogok).

Végre itt az ideje, hogy őszintén kimondjuk: a nyugati világban a kis kedvencekről azért esik annyi szó, mert az emberi kötelékeket állati kötelékekkel váltottuk fel. Ezért van, hogy magányos nőknek egyetlen vigaszuk a kutyájuk. Hogy egészséges, felnőtt emberek a vállukat vonogatják, ha gyermekvállalásról kérdezik őket, viszont úgy beszélnek az állataikról, ahogyan a gyerekekről szokás. Hogy felnőtt emberek képesek egy légtérben élni az állataikkal, pedig a régi felfogás szerint a jószágnak kint a helye, pusztán azért, mert az ember és az állat két külön világ: mi sem lakunk az ólban, ők se aludjanak a tévé mellett.

Ha a fenti négy mondatot elmondjuk az úgynevezett állatbarátoknak, iszonyatos haragra gerjednek. Egyrészt azért, mert soha nem fogadják el, hogy kutyáikat, macskáikat nem rendeltetésszerűen használják (rendeltetésszerű használat: házőrzés és egérfogás). Kikérik maguknak továbbá, hogy a magánéletük és az állattartási szokásaik között bármiféle kapcsolatot feltételezzünk. Erre szomorúan az a válaszunk, hogy ha igazuk lenne, akkor Magyarországon nem lenne demográfiai krízis, és az élő, családba születő kisgyerekek uralnák el a híradót, nem pedig az emlősállatok.

A szélsőséges állatvédelem virtuális dolog. Éppen úgy viszonyul az állatok mellett, között éléshez, ahogyan az internetes pornó a szerelemhez. A szélsőséges állatvédelem felületes, olcsó és hazug megközelítése az állati létnek. Ha a valóság betüremkedik az állatvédő világába, zavart érez az erőben. A legtöbb közülük habozás nélkül aláírja a pécsi állatkerti igazgatót megbélyegző petíciót, de voltaképpen semmit sem tud magukról az állatokról. Fogalma sincs arról például, hogy az állat ösztönvilága eltér az emberétől, s hogy az állat nem emberi módon gondolkodik. Nem fogadja el azt sem, hogy a vadászat ösztöne a férfi természetének éppen úgy alapvető része, ahogyan például a szexuális vágy (ezért is fognak mindig vadászni a Föld nevű bolygón, még akkor is, amikor az eunuch társadalmak már elpusztultak a sok csalánlevestől).

Az állatvédő rendszerint nem is él állatok között, neki valamiféle pótemberként kell az állat, társként, barátként, olyan lényként, akire kivetítheti a szeretetét. Nem foglalkozik az állattenyésztéssel, nem tudja, mi a toklyó és mi a paripa, fogalma sincs, hogyan kell feldolgozni egy sertést, nem tudja megkülönböztetni a fajt és a fajtát, őt csak az érdekli, mennyiben felel meg a kis kedvenc az ő emberformájú állatképének.

Van aztán a tanult állatvédő. Ez a legveszélyesebb. Ahogyan emberi kapcsolatai sorra leépülnek, úgy ássa bele magát egyre jobban az állatok világába. Ennek a kutakodásnak a mélyén azt a nem éppen helyénvaló felismerést találja, hogy az állatokat megenni barbárság. Vagy ha megesszük őket, legalább kíméletesen gondozzuk, majd pusztítsuk el őket. Jó kérdés persze, hogy a kíméletesség egészen pontosan mit jelent. Amikor például a Négy Mancs hisztériakampányt indított a szentesi Hungeritben feldolgozott libamáj ellen, világosan kiderült, hogy a kíméletesség csak a libákat illeti meg, az elbocsátandó dolgozókat, azok családjait, felneveletlen gyermekeit nem. Arról nem is beszélve, hogy ha a libát nem tömik, nincs jó libamáj, már pedig nekem és nagyon sok barbárnak nagyon is kell. Úgy gondolom, hogy libamáj (és pás­té­tom, sajt, kolbász, szalonna) nélkül az élet hajítófát sem ér, és egyáltalán nem érdekel, hogy a libát tömik, sőt a földalatti mozgalom tagjaként csinálom majd én is, ha az állatvédők bilincsben elvitették az utolsó libatömőt.

Még annyit, hogy igazán szeretem az állatokat. Most éppen két kutyánk van. Az egyiket mi hoztuk el egy menhelyről, a másik felnőtt korában került hozzánk. Előző lakóhelyén tejet, sőt kávét kapott reggelire, amikor hozzánk került, állandóan felugrált, kényeskedett, követelőzött, és ami a legfeltűnőbb: elveszítette a fajtájára jellemző szilárdságot, keménységet. Ahogyan a rosszul tartott ember, a rosszul tartott állat is torzul.

Szerencsére alakul a helyzet, helyet kapott egy tágas kutyaházban, abban lakik a másikkal. Jól elférnek, melegítik egymást, nappal pedig birkóznak és figyelik, ki járkál a környéken. Mindjárt viszek is ki nekik ételt, ahogy szokták, jóízűen elfogyasztják majd, aztán összegömbölyödnek, kémlelik egy kicsit a holdat és mély kutyaálomba szenderülnek. Egészen biztos, hogy nem lesznek rémálmaik. Elvégre nem emberek. Velük nincs baj, csak az emberrel, aki elrontja őket, ahogyan mindent elront a világon, ha elveszíti kapcsolatát a szakrálissal, a teremtett világgal, a körülöttünk, bennünk élő természettel.