Hirdetés

Budai elfut, bead, a labda elszáll a védők feje felett. És akkor a semmiből előbukkan egy fej, keményen megüti a bőrt a levegőben, hogy szinte szikrákat vet, majd – mintha zsinóron húznák – bevágódik a labda a kapuba.

Ez volt a recept.

Mint semmilyen tudást a világon, ezt sem adták ingyen. Igaz, hősünk már eleve csatárnak termett, vékony, de izmos alakja kitűnt a többiek közül. Aki futballozott, tudja, hogy jól fejelni összetett tevékenység: ruganyosság, ütemérzék, erő egyaránt kell hozzá. És gyakorlás, örökös gyakorlás. A mi emberünk gyakorol is eleget. Már szupersztár, de ugyanúgy kint marad edzés után Budaival, a jobbszélsővel, mint valaha, ismeretlen játékosként, ifistaként. Budai elfut a jobbszélen, kicselezi láthatatlan ellenfeleit, majd bead, a nyurga jobbösszekötő pedig érkezik, mint az esti gyors, és az üres kapuba fejel. Aztán mindent újra, ötször, tízszer, százszor. Éles helyzetben, nagy nyomás alatt sokszor ez a csodafegyver, a Budai beadása utáni fejesgól menti meg a Ferencvárost, a Honvédet és a magyar válogatottat. Ezért is tud csak Budaival tökéletesen játszani a magyar jobbszárny, hiába jobb, egyénibb jobbszélső Sándor Csikar az MTK-ból, vele nem működik a kémia.

Persze, a nyurga srác lábbal is ügyes. Már tizenhét évesen a Ferencváros csatáraként ontja a gólokat. Akkoriban nincs divatban a lassú beérés, a fokozatos kibontakozás. Puskás, Bozsik, Czibor és a többiek egyaránt géniuszok már húszéves koruk előtt, és mindannyian válogatottak is, a háború után ocsúdó magyar labdarúgás bástyái. A Fradi összekötője tizenkilenc évesen válogatott első ízben, rögtön két gólt is lő a románok elleni 9:0-s budapesti mérkőzésen. Aztán bajnok a Ferencvárossal az 1948–49-es szezonban, százötven gólt lőnek a zöld-fehérek. A kommunisták szétszedik a bajnokcsapatot, Budait, Czibort és a mi jobbösszekötőnket a Budapesti Honvédhoz vezénylik. Itt Puskás, Bozsik és a többiek a játszótársak, nem csoda, hogy mindenkit megvernek klubszinten és a válogatottban, Helsinkiben is olimpiai bajnokok.

Bár gólt nem szerez, az évszázad mérkőzésén Hidegkuti, Bozsik, Puskás mellett ő is tökéleteset alkot. A régi felvételen látjuk, ahogyan meglendül a középpályán, olykor felemelkedik, és minden labdát elfejel; csodáljuk, amint ollózva küldi vissza a labdát a másik térfélre. Varázslat a köbön, és ő az egyik legnagyobb mágus. Miközben azonban az árnyékos Magyar Népköztársaság minden fénye rájuk, a világ legjobb futballistáira vetül, végigfut életén egy másik történet is. Nem múlik a Kőbányáról indult, de ízig-vérig fradista sportoló fájdalma, hiszen megfosztották anyaegyesületétől. Amikor sokat iszik, márpedig ez gyakran előfordul, elhúzatja a cigánnyal a Fradi-indulót, Czibor, Budai és néhány régi játszótárs társaságában. A mindenható pártszervek persze tudnak erről, mint ahogyan minden másról is. És terjednek a pletykák, a nyomtatott sajtóban is felbukkan a vád a sportszerűtlen életmódról, ami persze, igaz, más kérdés, hogy hősünk némi léhasággal megverve is ezerszer jobban teljesít a pályán, mint a legjózanabb, legszorgalmasabb középszer.

Aztán a magyar válogatott megérkezik Svájcba, hogy megszerezze a hőn áhított világbajnoki címet. A tornán a jobbösszekötő megállíthatatlan: csak úgy ontja a gólokat, végül ő a torna gólkirálya is. Csakhogy a döntőben élete egyik legrosszabb alakítását nyújtja, ténfereg a pályán, és a nagyjából húsz ok miatt ez az egyik, amiért végül a nyugatnémetek söprik be az elsőséget. Ha annak a húsz oknak csak a negyedét kipipálja az akkori sportvezetés, ha megérzik idejében, hogy baj lehet, akkor mi vagyunk a bajnokok. De a solothurni szállodában a döntő előtti napon még kerek a világ, és jobbösszekötőnk lazít egy kicsit. Úgy gondolta, megteheti, hiszen a drámai elődöntőben, hosszabbítás után az ő két fejesével gyűrtük le a világbajnok uruguayiakat. Szóval, azon az éjszakán Zakariással és talán más csapattársakkal cicáznak cseppet a szobalányokkal, másnap pedig finoman szólva nincsenek csúcsformában.

De talán mégsem ezen ment el az a döntő. Utána viszont már semmi sem olyan, mint annak előtte.

A jobbösszekötőnek még két évet adott a Jóisten a hazájában. 1956-ban nem tér haza külföldről, rövid ideig Svájcban futballozik, majd leigazolja a Barcelona. Itt az a Kubala László veszi pártfogásába, akinek a helyére kerülhetett annak idején a Ferencvárosban. És bár Kubala tekintélye, elsősége – mindmáig – megkérdőjelezhetetlen, a gránátvörös-kékek szívükbe zárják a világ legjobb jobbösszekötőjét is. Cabeza de Oro, vagyis Aranyfej az új neve, aligha véletlenül. Barcelonai sztárként BEK-döntőt játszik, rangadókat Puskás és a Real Madrid ellen, harminc felett is megmutatja, hogy van még benne erő, lendület. Aztán lassan leszálló ágba kerül, és két évvel tényleges visszavonulása után, 1968-ban tartják a búcsúmérkőzését.

Azt mondják róla, szerény, hallgatag ember, aki befelé viseli a fájdalmát. Láncdohányos, és bizony, egyre fogy körülötte az ital is. Egy szerencsétlen otthoni baleset miatt műteni kell a lábát, végül amputálják. Teljesen összetörik, lassan kisiklik alóla minden, hiába a régi barát, Czibor, a család támogatása. Másodszor is hazalátogat Magyarországra, de ekkor már kevés van hátra. Barcelonában újra kórházba kerül, és 1979. július 22-én kiugrik, kegyesebb közlések szerint kiesik az ablakon.

Negyven éve indult utolsó mérkőzésére Kocsis Sándor, a világ valaha élt egyik legjobb csatára.