„Árpád vagyok, »megélhetési bevándorlónak« mondanak. Pedig – mint te – én is csak jobbat akarok a családomnak.” Ez tehát az állítás. Valamint az, hogy Kossuth Lajos attól fél, hogy ha hazaküldik, felakasztják. A két plakát a Magyar Helsinki Bizottság válasza a kormány konzultációs kérdésére, hogy mit is kezdjünk a bevándorlókkal.

Lássuk akkor a történelmi tényeket. Annál is inkább, mert a két párhuzam azon az előfeltevésen alapul, hogy mindkét helyzet mindkét szereplője pontosan ugyanazokkal a gondokkal-bajokkal küzdött, mint az Ásotthalomnál átlimbózó koszovóiak és irakiak. És a párhuzam valamiféle erkölcsi kényszert is hordoz: ha nem ismered el 2015-ben az illegálisan hazádba érkezők jogait, megtagadod a magyar történelem legnagyobbjait is.

Árpád a magyar törzsszövetség vezetőjeként az akkor ismert világ egyik legerősebb hadseregét vezette. Ebben a kijelentésben semmilyen túlzás nincsen. Ha nem így lett volna, a honfoglalás térben igencsak kiterjedt művelete időben is elhúzódott volna. Ha nem így lett volna, Árpád és serege nem veri vissza könnyedén 907-ben a keleti frankok támadását, utódai pedig nem vezetnek három emberöltőn át hadjáratokat nyugatra, délre. A korabeli Európa tehetetlenül nézte, ahogyan a fejlett haditechnikával, ellenállhatatlan erővel támadó magyarok egy évszázadon át sorra lerohanják városaikat. Még arabok ellen is harcoltak – Dél-Spanyolországban! Ez a tény meglehetősen jó kondícióban mutatja be a „megélhetési bevándorló” magyarokat. Valójában így volna jó a párhuzam, amennyiben ragaszkodunk a hülyeségekhez: Árpád körülbelül annyira megélhetési bevándorló, amennyire a koszovói menekült érkezése után beszáll a saját vadászgépébe, hogy némi szuperszonikus kirándulással mulattassa magát és családját. Nem szólva László Gyula felismeréséről az avar–magyar kontinuitást illetően, melyből következően a honfoglalás sokkal inkább hazatérés volt egy azonos nyelvű és kultúrájú közegbe.

Kossuth is rossz példa. Ő ugyanis politikai menekült volt. Nem gazdasági menekült, nem megélhetési bevándorló. A politikai menekültek befogadása pedig civilizációs kérdés, az volt Kossuth korában, és ma is az. Senki sem kívánja, hogy Magyarország zavarja vissza határairól azokat az embereket, akiket bizonyíthatóan elveik, politikai véleményük miatt üldöznek a hazájukban. Magától értetődően minden egyes esetet meg kell vizsgálni. A baj csak az, hogy derék vendégeink szinte valamennyien politikai menedékjogot kérnek abban a pillanatban, amikor átlépik a szerb–magyar határt, és amíg ügyük elbírálása zajlik, ügyesen kereket oldanak: irány Németország. Ami legalábbis nem illik a bátor politikai menekülthöz, annál inkább a sunnyogó határsértőhöz.

Egészen csendben még azt is jegyezzük meg, hogy jórészt azokból az országokból – Koszovóból, Irakból, Afganisztánból – érkeznek menekültek hazánkba, amelyeket az elmúlt időszakban az Amerikai Egyesült Államok felszabadított a rab­iga alól. Kissé értetlenül szemléljük tehát, hogy a friss koszovói, iraki, afganisztáni demokráciával ugyan mi baj lehet, hiszen mi itt csak azt látjuk, hogy a zsarnokság idején egy árva menekült sem jelent meg déli határainkon. Kissé összezavar bennünket az a körülmény, hogy politikai elvei miatt a demokráciából menekülnie kell akár csak egyetlen embertársunknak is. Mindeddig azt hittük, a liberális demokráciában, a népképviseleti rendszerben a másként gondolkodók felemelt fejjel, vidáman tereferélnek, hiszen a fékek és ellensúlyok rendszere teljes értékű életet biztosít számukra.

Ha pedig mégis zseniálisan működnek a friss demokráciák, de legalábbis nem politikai okok miatt érkeznek naponta több százan hozzánk, akkor maradjunk annyiban, hogy gazdasági bevándorlókról van szó, akik egyszerűen jobban akarnak élni. Ennyi az egész. Semmi köze Árpádhoz, Kossuthoz, de még a Moszkvából Budapestre ejtőernyőző Rákosi Mátyáshoz sem. A Magyar Helsinki Bizottság plakáttervezője elfeledkezett arról az apróságról, hogy ezer vagy százötven évvel ezelőtti tényeket hamis színben feltüntetni, rávetíteni a mai korra közönséges hamisítás. Méltatlan gondolatkísérlet, primitív eljárás. Politikai szándékokat igazolni kívánó önkényesség. Felületes embereket megtévesztő álbravúr.

Mindazok, aki veresre tapsolták a tenyerüket, hogy ez igen, micsoda telitalálat a két plakát, ugyanazok az emberek, akik ájult csodálattal szokták idézgetni Szent István Intelmeit. Persze, annak mindig csak egyetlen passzusát, az alábbit: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Nagyjából két évszázada ezzel a részlettel igazolja minden jövevény, aki nem tett semmit ezért az országért, hogy miért kellene tisztelnünk őt pusztán jövevényként, nem pedig cselekvő emberként. Mondani sem kell, hogy kortárs liberálisaink igen csak kedvelik Szent István kiragadott gondolatfoszlányát, pedig egyszer igazán elolvashatnák, kereken egy mondattal előrébb mit ír a szent király: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.” Más szóval, Szent István azt állítja, hogy az országnak nem lényege, hanem csak dísze a sokféleség, és mindennek az a fő célja, hogy a pöffeszkedő külföldiek egy kicsit megszelídüljenek. Kétségtelenül diszkriminációt kiáltanának liberálisaink, ha nem szelektíven olvasnának, és már régebben rábukkannak erre az idézetre. Hogy az országra és vendégre fordított eredeti latin kifejezések nyilvánvalóan a királyi udvarra, és nem a Krisztus utáni 1000-es esztendő liberális demokráciájára vonatkozik, arról már szót sem ejtünk. Viszont szent királyunk törvényeit olvasgatva néhány további passzust ajánlunk a történelmi párhuzamok kedvelőinek figyelmébe.

Itt van például az alábbi, amelyből világosan kiviláglik, hogy Szent István – eléggé el nem ítélhető módon – nem tartotta fontosnak az állam és az egyház szétválasztását: „Tudjátok meg, testvérek, valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak saját munkáját végzi, ő pedig mind a magáét, mind az összesekét. És ezért, miképpen ő mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan őérette a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni, olyannyira, hogy ha szükség lenne rá, életeteket is feláldozzátok érte.” Szóval, ha maradunk a párhuzamoknál, és miért ne maradnánk, nagyjából arról van szó, hogy miután Böjte Csaba kétségkívül többet dolgozik Tóta W. Árpádnál, ha úgy alakul, az utóbbi legyen szíves az életét is feláldozni érte.

A következő törvényi rendelkezésből kiderül, hogy első királyunk nemhogy a vasárnapi nyitva tartást nem tolerálta, de kőkeményen lesújtott mindazokra, akik létszámellenőrzésnél hiányoztak a templomban: „A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem tűzőrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.” Sajnos, Szent István nem hitt a büntetés-végrehajtás pedagógiai célrendszerében sem, sőt, a tényleges életfogytiglan helyett valami egészen mást javasolt: „Teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségétől ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg.” Sajnos, a női egyenjogúság még motívumként sem bukkan fel a törvényekben, elég legyen annyi, hogy ha megöljük a feleségünket, néhány tinóval kiengesztelhetjük a rokonokat, ennyi, kész, az élet megy tovább.

Mindezt azért bátorkodtunk felidézni, mert azoknak, akik a tolerancia csíráit keresik Szent István törvényeiben, és utólag igazolni kívánják, miért is kívánják megdönteni az európai szellemet, a tényekkel is meg kellene ismerkedniük. És kimondani, amit igazából általános iskolás gyerekek is tudnak: nem kormányozhatunk úgy, ahogyan ezer éve, nem használhatunk szöveg- és történelmi összefüggésükből kiragadott mondatokat mai problémák leírására. Bár ez az ország huszonöt év alatt végletesen elbutult, és egyre több embertől veszik el a józan eszét, mégsem illene feketére festeni, ami eredendően fehér. Van a magyar középkor, ez egy. Aztán van Kossuth Lajos, ez kettő. És vagyunk mi, a XXI. században, akik tanulságokat mindenképpen, de mintákat nem örököltünk egyetlen korszakból sem.

S hogy egy kissé magam is történelmietlen legyek, már csak arra lennék kíváncsi, hogy ha Árpád, Szent István és Kossuth itt teremne közöttünk, és elmagyaráznánk nekik, hogy hetente több ezer gazdasági bevándorló özönlik át a magyar határokon, ugyan mi a nyavalyát tanácsolnának a bajok orvoslására. Történelmietlenül, korszerűtlenül, de roppant őszintén…