Olvasom a híreket, s szemembe ötlik egy filmajánló. „Határtalan szerelem.”

Nofene! – morfondírozom. – Ez afféle migránsokat kell szeretni film? Sejtésem szerint igen. Nem nézem meg – miért tenném? –, de mi más lenne?

Belekukkantottam az ajánlóba. „A politika az embereket két részre vágta. Ez nagy butaság.” (Így egy férfi.) „Nem érdekel a politika.” (Mondja erre a nő.) „Elsőre nagyon különbözőnek tűnhetünk, de egyformák vagyunk, amint megtalál bennünket a szerelem.”

Az embernek a gyomra forog.

Persze, lehetne mondani, hogy Rómeó és Júlia története századszorra felmelegítve, és hát ez örök recept, csakhogy amögött nem volt ideológia, és nem volt bújtatottan elrejtve, hogy a kultúrádat tönkretevő erő voltaképp épp olyan, mint te, és fogadd el. Mert az ilyen jellegű filmekbe az van kódolva.

Szájbarágós, de hát a tömegnek szól, mert azért érzik – Görögországban játszódik ugyebár –, hogy a tömegnek a háta közepére se kell az afgán meg szír élősködő.

A Rómeó és Júlia az egyénről szólt, arról, hogy az efféle speciális körülmények közt miként létezhet a szerelem. De csak a két fiatal iránt kell szimpátiát érezni, nem a teljes famíliájuk iránt, és azok nem eltérő kultúrák gyermekei voltak, s a közösség léte sem volt attól még veszélyben, hogy két fiatal ugyanabból a kultúrából hogyan viszonyul egymáshoz.

Tovább görgettem a híreket a filmajánló alatt, s látom, hogy a migránsok önálló csapattal képviseltetik magukat a nyári olimpián. Nos, akinek eddig nem volt még egyértelmű, hogy ez az egész szervezett dolog, s azt hitte naivul, hogy ezek csak úgy hopp elindultak, annak most már látnia kell, hacsak nem teljesen hülye.

Át kell értékelnem a szovjet partizánfilmeket. Egészen visszafogott és becsületes alkotások voltak ezekhez képest. Szergej a halálos lövés után a párttagsági könyvét keresi, és utolsó szava a világbéke és a kizsákmányolás elleni harc.

Hm… Voltaképp egész hihető és ízléses történet…