Sűrű hónap áll Ausztria és Európa mögött. Április utolsó vasárnapján Ausztria második világháború utáni történelme során először mondott nemet a szociáldemokraták, valamint a kereszténydemokrata irányultságú Néppárt tandemének az államfőválasztáson. Ugyanis egyszerre három jelölttel üzent a kormánykoalíciónak: elég volt! Az élen a Jörg Haider által alapított Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer végzett, de az őt követő Alexander Van der Bellen a zöldeket képviselve, valamint a harmadik helyre befutó független, a mintegy 650 ezer szavazatot magáénak tudó Irmgard Griss asszony is maga mögé utasította a nagykoalíciós kormánypártok jelöltjeit.

Norbert Hofer első körös fölényes győzelmére senki nem fogadott nagy tétben. Bár az osztrák balliberális–urbánus közvéleményformálók Hofer és Van der Bellen szoros küzdelmét jósolták, de mind akként, hogy a zöldpárti politikus már az első fordulóban megverheti Hofert.

És aztán nem így lett! Ausztria választási térképe kékbe borult, vagyis az FPÖ színébe, s mindössze hat választási körzetben tudott nyerni a zöldek jelöltje. Csakhogy ezek a legsűrűbben lakott nagyvárosok voltak, vagy azok körzetei: Bécs, a mellette lévő Mödling, Graz, Linz, Innsbruck és a legnyugatibb Feldkirch körzete. Ezek közül pedig egyedül Grazban szorult harmadik helyre Hofer, a másik öt körzetben mindenütt második helyen végzett, méghozzá csak néhány százalékkal lemaradva Van der Bellentől. Nem úgy, mint a zöldek jelöltje az ország többi, nagyobb részén, ahol Hofer kényelmesen verte a liberális politikust, és végül 36 százalékkal simán hozta az első fordulót. Van der Bellen 21 százalékkal második lett, és Griss asszony meglepetéseredménye (18 százalék) nemcsak a figyelemfelkeltésben volt fontos, hanem a második forduló fej-fej melletti eredményéhez is jelentősen hozzájárult.

A szocdem és néppárti jelöltek elvérzése (11, illetve 10 százalékot szereztek) pedig két héten belül Faymann kancellár bukásához vezetett, akit május elsején saját vörös, nyolcvanezres tömege nemcsak kedvetlenül fogadott, hanem beszédét ki is fütyülték. Helyét Christian Kernn, az ÖBB, vagyis az Osztrák Államvasutak vezetője vette át, aki a kormány villámgyors átalakításával négy minisztériumban is felszámolta a Gyurcsány-féle kalandornak tartott faymanni örökséget, s fiatal, dinamikus gárdával kívánja elvinni a szociáldemokratákat a 2018-as vagy esetleg Hofer győzelme esetén már az idei parlamenti választásokra.

Mert bizony az osztrák államfőválasztás második fordulója egyben előre hozott választással is járhat Ausztriában. Ennek az az alkotmányos magyarázata, hogy az államfő beiktatása után formálisan újra fel kell kérnie kormányzásra a regnáló miniszterelnököt, ami eddig puszta formalitás, protokoll volt az elnöki funkciók között, merthogy minden esetben vagy szociáldemokrata, vagy néppárti elnök nyert, akik legtöbbször koalícióban kormányoztak.

A földrengés jellegű politikai átalakulás, ami mindkét történelmi kormánypártot maga alá temette a migránsválság kezelése kapcsán, viszont épp elég ok arra, hogy az új elnök eltérjen a hatvanéves protokolltól, és az új helyzetre való tekintettel egyben új választásokat is írjon ki. Erre Norbert Hofer burkoltan utalt is többször, amikor azt mondta, hogy nem akar pusztán szimbolikus elnök lenni, s majd meglátják az osztrák szavazók, hogy igenis van hatalma a korábban hatalom nélkülinek vélt államfőnek, ha őt választják. Vagyis hogy államfővé választása esetén lehet, nem kéri fel újra a szocdemek – egyébként frissen megválasztott – vezetőjét kancellárnak, hanem választásokat ír ki, hadd döntsenek az osztrák választók, milyen színű kormányt akarnak!

Márpedig most Ausztriában a pártverseny toronymagas vezetője a Szabadságpárt. És az elnökválasztásra, úgy tűnik, a Néppárt nagyobbik részétől a szocialistákig, valamint a zöldektől a mérsékeltebb, urbánus, kvázi függetlenekig mindenki felsorakozott a zöld Van der Bellen mögé. Csakhogy egy parlamenti választáson ez már nem így lenne.

Mert egyszerűen nem lehet így, ehhez ugyanis minden politikai csoportosulásnak egy nagy választási párttá kéne tömörülnie, hogy az FPÖ-t esetleg le tudják győzni. Ennek egy idei választáson esélye sem lenne, de még a 2018-as esetében is csak teoretikus lehetőségként adódhatna. Mindez egyenértékű lenne a történelmi pártok érdemi eltűnésével. Márpedig a politikai életben maradásnak mindig vannak kisebb politikai konccal megelégedői Ausztriában is – idehaza lásd Gyurcsány Ferencet.

Van der Bellen győzelme tehát élet-halál kérdéssé vált a fennálló kormány­koa­lí­ció számára az első forduló után. És persze a bukdácsoló, süllyesztőbe kívánt szocialisták és a történelmi vereséget szenvedő néppártiak kórusba kezdtek el rikácsolni, hogy vége Ausztria európai történetének, vége a demokráciának, végük az Ausztriában élő bevándorló gyökerű munkavállalóknak is, ha Norbert Hofer kerül az államfői tisztségbe, aki azon nyomban egy új választáson – kihasználva az osztrák pártaréna fennálló demokratikus tördeltségét – az FPÖ-t juttatná hatalomra.

Az FPÖ ma megtörhetetlen, legyőzhetetlen falanxnak tűnik Ausztriában. A párt és vezetője, Heinz-Christian Strache a liberális alternatíva, Brüsszel és Berlin instrukcióinak européer végrehajtójának szerepe helyett egy új osztrák bel- és külpolitikát kínál. Bár ő is ugyanazt mondja, mint ellenfelei, hogy Ausztria európai és osztrák kell maradjon, megvédve minden vívmányát, csakhogy ennek tartalma egészen más, mint amit a liberálisok értenek ugyanezen szavak mögött.

Strache és az FPÖ mindezt úgy érti, nem biztos, hogy Salzburg korábbi legdrágább luxushotelében afgán menekülteket kell bekvártélyozni, ahonnan a tetves – szó szerint értsd – migránsok szelfizgetnek mondjuk Margareth Tha­tcher egykori ágyából vagy Henry Kissinger foteljéből. És azt sem gondolja, normális az, hogy egy teszetosza Merkel miatt Ausztria tétlenül kell nézze, hogyan gázolnak át határain a muszlim hordák. És úgy gondolja, hogy azért az osztrák magas életszínvonalért az elmúlt 70 évben talán több osztrák dolgozott, mint afgán, szír meg Srí Lanka-i.

És úgy gondolja, hogy mindebből hadd következzen már, hogy az osztrák vívmányok elsősorban az osztrákoknak járnak. És azt is gondolja, hogy e vívmányokhoz külföldiek csak kemény munka, adó és viselkedési norma betartása mellett férhetnek hozzá. És nem akarja, hogy Bécsnek netán pakisztáni polgármestere legyen, mint Londonnak, aki az angol zászló és London lobogója mellé felhúzassa a homokosok szivárványszínű zászlaját. És azt sem szeretné, hogy a mélyen katolikus Ausztria bármely városát egy Mr. Gay, vagyis „Miszter Meleg” vezesse, mint Manchastert május 22-től a brit Munkáspárt színeiben, s aki „férjével” – vagyis az új polgármester lenne a lányszereplő a párkapcsolatban – nagyon sokat akarjon tenni a melegek elfogadtatásáért magas pozíciójában.

Nos, az FPÖ és Strache nem ebben akar európai lenni, hanem kereszténységben, az osztrák kultúra és osztrák gazdaság védelemben. És nem akarja Ausztriát kiszolgáltatni egyetlen európai országnak sem, és ugyanazt mondja, amit Orbán Viktor idehaza a magyaroknak, vagyis hogy az osztrák állampolgároknak joguk van megmondani, hogy kivel akarnak együtt élni és kivel nem. És bizony az osztrák választók nagyobb része ma erre az európaiságra és erre az Ausztriára szavaz, különösen vidéken.

Ám Van der Bellen urbánus közegben hozott eredménye, ahol egyben a bevándorló gyökerű, összességében a választók 40 százalékát is kitevő része él, jól mutatja, hogy miközben a pártarénában az FPÖ messze viszi a prímet, és ténylegesen, vagyis nem százalékos hókuszpókusz többséggel szavaznak rájuk az osztrákok, addig mindenki más részéről ők is a leginkább elutasítottak.

S ez bizony a korábbi mérsékelt, sokszor nagykoalícióban kormányzó osztrák belpolitikát fenekestől felforgatja. Az azonban biztos, hogy a bevándorlók szavazata nélkül sokkal világosabb lenne az osztrákok többségének akarata. És bizony az FPÖ és Strache rá is világított több esetben arra az idehaza is kormány- és Fidesz-álláspontnak számító tényre, hogy a bevándorláson politikailag csakis a liberálisok és a baloldaliak nyernek, vagyis az internacionalisták és multikultihívők. A bevándorló szavazók duzzasztása pedig burkolt politikai programja minden szocialista és liberális pártnak szerte Európában. Elég, ha csak Londonra vagy Bécsre tekintünk, ahol a nem angol és nem osztrák szavazók eldönthetik a pártversenyt az adott ország fővárosában.

Nem véletlen, hogy Van der Bellen is hol hozta a második fordulóban a győzelmeit? A nagyvárosokban, és ott, ahol több a bevándorló, miközben nyilván a független Griss 18 százaléka és a szocdemek 11, valamint a néppártiak 10 százalékának legtöbb szavazatát is sikerült behúznia.

A kampányfinis brutális volt. Egyik oldalon Hofer maga volt a patás ördög, aki Ausztria végét jelenti, másfelől ő volt „a Norbert”, vagyis a bajtárs, a reményt adó, a sarkára álló, az országot megmentő, aki küzd mindenki ellen, minden osztrákért, s akit minden migránssimogató le akar győzni. Van der Bellen csak ez utóbbiak szavazatának kénytelen-kelletlen megtestesítője volt.

Ám az biztos, hogy Ausztria úgy választott elnököt, hogy mindkét tábora Ausztria jövőjét hirdette. Csakhogy e jövő két teljesen más utat, életet, más európaiságot és más Ausztriát kínál az osztrák embereknek.