Ave, praesidens!

Éljen az elnök! – köszöntheti bármelyik MSZP-elnökjelöltet a párt tisztújító kongresszusa, majd folytathatják a küldöttek az antik gladiátori mondással: Ave, Caesar, morituri te salutant. Éljen Cézár, üdvözölnek a halálba indulók! Merthogy a mostani elnökválasztás az MSZP számára valószínűleg az 1989-ben megkezdett út végét jelöli ki. A témáról lassan egy évtizede írok. Szerencsére 2011-ben még tíz évet adtam „a kedves beteg” haláláig, így még mindig van három és fél év a prognózis beteljesüléséig.

Ám a nagy valószínűséggel bejárandó út valóban látszott már 2011-ben is. Mindaz a politikai ámokfutás, amit a Gyurcsány utáni miniszterelnöki casting mutatott, majd a 2010-es bezuhanás, Gyurcsány kiválása és a Mesterházy Atillával megjelenő „láthatatlan kéz” vezetési elv a pártirányításban mára egy teljesen foszló, életjelet alig mutató párttá változtatta az MSZP-t.

Tellér Gyula kifejezését használva, ma az MSZP még a „kádári alvadt struktúrák” kategóriába sem fér bele. Ezen létformája nagyjából 2006 őszén megszűnt, és onnantól pusztán kormányzati instrumentális előnyökből fenntartott, de minden más szempont szerint divergáló párttá vált az MSZP. És persze kézenfekvő a „panelpolitológusok” számára mindezt feltárni a párt vezetési válságából. Pedig a vezetési válság „csak mellékterméke” a strukturális oszlásnak, amely a párt legkülönfélébb diszfunkcióiból és instabilitásából ered.

És több baloldali politológus kolléga is immár sokadjára teszi nevetségessé magát, amikor a közelgő 2018-as MSZP-elnökválasztásról mint az újabb megújulási esélyről értekeznek – nagyon okosnak tűnve – a különféle médiafelületeken. Nagyjából ezt teszik 2013 ősze óta, és egyikük sem mondta még, hogy bizony nem megújulási, hanem kimúlási folyamat az, amit éppen aktuálisan elemeznek.

A haláltusát igazoló érveim már mind ismertek, e hasábokon többször soroltam őket. 2010 után az MSZP és holdudvara nemcsak az állami adminisztrációban vesztett rohamosan pozíciókat, hanem az összes társadalmi alrendszerben. A korábban nagy hanggal uralt társadalmi mezőkből – hogy egy számukra is kedves neomarxista fogalmat használjak Bourdieu-től – rohamléptékben kerültek partvonalra az embereik, akik a 2006–2010 közötti ámokfutástól már maguk is részben elhatárolódtak. A kultúra, tudomány, majd a korábbi nagy fellegvárnak számító média és gazdaság alrendszereiben 2014 tavaszára az MSZP valós és háttérhatalmi pozíciói eltűntek. És pont ami az MSZP strukturális stabilitását adta 1994-től, a Fidesz kétharmados térnyerésével feloldódott.

A baloldali médiauniverzum, amely a párt belső vitáiban, kisebb-nagyobb válságaiban segített a belső és a külső helyzetét stabilizálni, eltűnt mellőle, alóla, felőle. Értelmiségi holdudvara az SZDSZ szétesése után nemhogy erősödött volna, hanem épp gyengülni kezdett. Vidéken – Szeged kivételével – felszívódott, a budapesti belvárosi értelmiségi kommandó pedig megszeppenve figyelte a felrobbant balliberális politikai erőteret, hogy hova is lehetne csatlakozni, honnan is lehetne várni a megszokott egzisztenciális biztonságot, és bizony ezt nem egyöntetűen az MSZP-ben látták. (Zavarodottságuk extremitása 2017 novemberében ért a tetőfokára, amikor is a Spinoza-házban Vona Gábort népszerűsítette Rangos Katalin, majd hogy megbolondulásuk végleg beteljesedjen, egy H. Á. monogramú „filozófa” a Jobbikkal való összefogást szorgalmazta a baloldali pártok részéről.)

A média, a kultúra és a tudomány területeivel párhuzamosan a gazdasági erőtér teljesen kiürült az MSZP körül. Addig is fennálló, ám így-úgy finanszírozott pártadósságuk spirálba, csapdába került. Bárminemű nagy terv, stratégia, kampány, egyre növekvő versenyhátrányuk lefaragásának finanszírozása – a legbriliánsabb vezetők mellett sem lett volna megoldható. És ebből máris adódott a párt másik súlyos strukturális problémája: a belső pozícióharc a meglévő források birtoklásáért és az ezzel párhuzamosan jelentkező rekrutációs képesség elvesztése. Mindkettő ugyanarra vezethető vissza: a karrierkínálat teljes összeomlása az MSZP-n belül. Sem a párt adminisztrációja, bürokratikus intézményi működése, sem politikusi karrierkínálata nem biztosított már 2010 után „biztos megélhetést” senki számára.

Gyurcsány ezt kiválóan észrevette, és részben az új – igaz, az elején veszélyes – karrierkínálati törésvonal mentén és karrierperspektívák felvillantásával tudta elhozni magával a túléléséhez szükséges volt MSZP-s képviselőket. Vagyis a klasszikus helyzet állt elő az MSZP minden irányú anyagi lehetőségei kapcsán: túl sok lett az eszkimó, és kevés a fóka. Miközben a vadászok politikai presztízse egyre csökkent a választók körében.

Mindez egy generációváltás közepette zajlott. Olyan generációváltás közben, ahol Lendvai Ildikó már több időt töltött botoxolással, mint pártépítéssel, és Kovács László joviálisan már minden médiumba bejárt egy kis elemzésre, mintha politológussá vált volna. Hiller István választmányelnökként pedig zavartan mosolygott, amikor Mesterházy Attila bocsánatot kért Kolozsváron az erdélyi magyaroktól, amiért 2004. december 5-én nemmel szavaztatott az MSZP a kettős állampolgárságra. A pártelnökök vitájában akkor épp Hiller István képviselte az MSZP-t, és győzködte az egyfogú szocialistákat a nemmel szavazásra, vagy leg­alább az otthon maradásra.

Botka, Ujhelyi, Tóbiás, a kis Bárándy, Nyakó, Varga, Tóth Bertalan és másodvonalas társaik lassan pozíciókba kerültek a nagy öregekkel szemben, és bár az utóbbiak jelentkeztek munkára, valójában ők már a felesleges, kivénhedt vadászok voltak az amúgy is üres jégtáblákon. És miközben Zuschlag börtönéveit ülte, és gondolkodott, hogy mivel is rukkoljon elő a 2014-es kampányra, addig lassan, de biztosan Mesterházy vezetésével az MSZP a nagy összefogással beleszaladt a 2014-es, újabb kétharmados Fidesz győzelembe.

Boldogan ekkor is már Gyurcsány mosolygott. Szabó Tímea, Jávor Benedek és Karácsony Gergely csak Unicummal bírták elviselni azt a hányingert, hogy ők, akik az MSZP és Gyurcsány ellen léptek politikai porondra, most ott díszelegnek mellettük a nagy összefogási fotón.

Aztán jött Tóbiás. A párt struktúrája még gyengébb lett, rekrutációs képessége és adminisztrációs ereje nullára csökkent. A stratégiamentes „láthatatlan kéz”-irányítás a tetőfokára hágott, a párt anyagi helyzete még sötétebb lett, a politikai programnélküliség egyesült a vezetésnélküliséggel, az MSZP mint politikai márka teljesen kiürült, hogy aztán a menekültválság ellenzéki politikai kezelésével végleg eltávolodjon a magyar rögvalóságtól, és egyetlen kérdéssel foglalkozzon csak: Gyurcsánnyal vagy Gyurcsány nélkül lendüljön neki a 2018-as választásoknak.

És aztán jött egy újabb elnök, Molnár Gyula. A zsebre dugott kezű menedzser, a nagy peacemaker, akinek vezérelve az volt, hogy csak béke legyen. És bárkivel beszélt, bárki mellé állt, annak volt igaza. Akkor. Másnap meg, ha más mellé állt, akkor meg annak volt igaza. És egyáltalán nem zavarta a békehozó mestert, hogy a két vélemény gyökeresen szemben áll egymással. Ő az egyik nap képes volt a Gyurcsánnyal összefogókkal egyetérteni és támogatásáról biztosítani őket, hogy aztán másnap Botkával parolázzon, és tüzes Gyurcsány-ellenes kirohanásai közepette szerényen, joviálisan mosolyogjon a tévékamerákba, ha pedig bárki rákérdezett arra, hogy de ezt most hogy, akkor kimagasló bölcsességgel kivágta magát: „Majd meglátjuk!”

Meglátták. Botkát visszadeportálták Szegedre, Gyurcsányt behúzták, teljes összefogás nem lett, és 1989 után először eljutott a párt oda, hogy saját miniszterelnököt sem tudott állítani soraiból. Ehelyett a 2014-ben tőlük hányingert kapó, ám mégis melléjük álló szakadár LMP-sek vezetőjét, Karácsony Gergelyt húzták ki a kalapból, aki mellett a jó menedzser Molnár Gyula ugyanannyi érvet tudott felhozni, mint Botka mellett, és immár Gyurcsány mellett ugyanannyi érvet, mint két héttel korábban Gyurcsány ellen.

A választásokon a Párbeszéd szövetsége miatt az MSZP–P együtt minimum 10 százalékot kellett hogy elérjen. Összejött: 11,9 százalékkal 20 mandátumot szereztek. 1990-es eredményükhöz értek nagyjából vissza.

Molnár el. És most öt, azaz 5 jelölt is bejelentkezett a párt megújítására. A legszebb Mesterházy Attiláé. Az ő elnöksége végképp az MSZP halálszagát árasztaná, és jelezné, hogy az a szakadékba vezető út, amelyre a párt már 2010-ben rálépett, lassan-lassan a végéhez közeledik. A másik Tóth Bertalan – mint karizmatikus szocialista? Ő lenne a várt vezér, a menedzser, a coach guru, bármije egy leen­dő megerősödött MSZP-nek? Esetleg Kunhalmi Ágnes? Ezt nem gondolhatja komolyan egyetlen baloldali szavazó sem. És nem is gondolja…

Egy mai Tóth Bertalan lejjebb van a baloldali szavazó presztízslistáján, mint az egykori Mesterházy Attila, ahogy egy Kunhalmi talán az egykori Mesterházyval van pariban. Csakhogy egy mai Mesterházy Attila még Tóth Bertalannál és Kunhalmi Ágnesnél is rosszabb politikai üzenetet hordozna. De igazából mindegy. Bármelyikük is lesz az MSZP új elnöke, az a biztos halálba indulók seregét vezeti majd. Úgy tűnik, ezt egyedül Szanyi kapitány tudja… Lehet, hogy mégis őt kéne választani?

Lapszám: