Miközben a nyugati világ szépen, rendesen elfogyasztja az elé rakott híreket, és az isztambuli merénylet körülményeiről szinte mindent tudunk, elsikkad az a tény, hogy Törökország délkeleti részén egy éve háború folyik a kurdok ellen. Nyugodt szívvel használhatjuk a háború kifejezést: katonák igyekeznek megtörni a kurd gerillákat földön és levegőben, sőt rendőröket is bevetettek a városi közelharcokban. 2015 júliusa óta ötszáz embert veszítettek a kormányerők, és majdnem nyolcezret a kurdok. A hadi események nagyjából kétmillió ember napi életét keserítik meg. Igen, ez valódi háború, még ha Európában sokan félre is néznek, ahogyan ilyenkor szokás.

Pedig 2013-ban még úgy tűnt, oldódnak a történelmi görcsök, közel a megegyezés. Recep Tayyip Erdogan azért ült tárgyalóasztalhoz a kurdokkal, mert nagyra törő regionális terveihez csendestársak kellettek. A törökök azonban elszámították magukat. Szíriában nem sikerült megszerezni a vágyott befolyást, a soha nem tapasztalt káoszban ők is sodródnak a többi szereplővel együtt, másrészt az Iszlám Állam kezdeti támogatásával alaposan felbőszítették a nemzetközi közvéleményt. Maradtak a kurd gerillák, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) fegyveresei: ahogyan rossz családban lenni szokott, a sarokban szunnyadó kutyus kapja a legnagyobb rúgást, ha a férj nem mer visszabeszélni az asszonynak. Erdogan tavaly júniusban elveszítette az abszolút többséget a parlamentben, ezért valamiképpen fel kellett szítania a hazafias indulatokat – a kurdok pedig mindig kéznél vannak.

Csakhogy a PKK régóta nem tapasztalt szilárdsággal harcol, és sokat tanult az elmúlt évtizedekben. Az Öcalan bebörtönzése óta eltelt időszakban pedig a terrorizmus legújabb formáit, módszereit is befogadta, elsajátította a szervezet. Ma már megvan az erejük ahhoz, hogy rendszeres nagyvárosi és tengerparti merényletekkel rettegésben tartsák a többségi társadalmat és a Törökországba látogató külföldieket. S bár elkövetőként a Kurdisztán Szabadságának Sólymai nevű szervezetet emlegetik a „hivatalos” PKK helyett, a helyzet az északír változatra emlékeztet bennünket. Egy idő után ott is összekeveredtek hivatalosak, ideiglenesek, folytonosok és valódiak, és IRA címszó alatt a végén már féltucatnyi szervezet volt a köztársasági oldalon. A kurd terrorizmus eszkalálódása csak tovább növeli a bajokat, a szakadárok vérbe boríthatják az egész országot, pláne, ha az állami rendteremtés is folytatódik. Az erőszak spirálját látjuk: csak a török belpolitika gyökeres megváltozásával vagy külső nyomással változhat a helyzet.

Amire kevés az esély. Egyrészt, mert Erdogan lényegében teljhatalommal uralkodik az országban, a körülötte lévő hatalmi erőtereket szétzúzta, amint azt a gyakran kritikus Ahmet Davutoglu miniszterelnök leváltása is jelzi. Másrészt Törökországban határozottan erősödött a politikai és társadalmi feszültség, és a jelenlegi helyzetben a sokszor szerencsétlenül és mohón kormányzó Erdogan a stabilitás biztosítéka. Az amerikaiak az Iszlám Állam és az Oroszország elleni küzdelemben továbbra is számítanak Ankarára, és ahogyan az lenni szokott, a kurdokat egyelőre feláldozzák magasabb rendű politikai céljaikért. Csakhogy a kurdok kedvező demográfiai helyzete, az Észak-Irakban de facto létező kurd állam, a felfegyverzett szíriai kurdok és a PKK léte nagyobb célokat feltételez. Ha jobban tetszik, évről évre lopakodunk a kurd autonómia felé, egyszerűen előáll majd egy olyan helyzet, amikor csak azon áll vagy bukik az ügy, hogy Ankarában elutasító vagy megengedő-e a hangulat.

Logikusan azt válaszolhatnánk, hogy Ankarában soha nem fogja olyan elnök és kormány vezetni az országot, amely jottányit is engedne a kurdoknak. Csakhogy nem látunk a jövőbe. Nem tudjuk, hogy egy bizonyos ponton Washington elengedi-e török szövetségese kezét, és a nem­zet­államot kisebb politikai, területi entitásokra cseréli globális tervei szolgálatában, ahogyan azt Irakban megtapasztalhattuk. Többször leírtuk már, és ma sem látjuk másként: Törökország a térség kulcsországa, és ha az iszlám fundamentalizmus bármilyen formában hatalmi tényezővé válna, vagy a kurdok megalakítanák a saját államukat, Európa mindennapjai is másként alakulnak. Már csak annak a híre is, hogy kurdokat szervezetten Európába szállítanának, valósággal megrengette az uniót.

Törökország stabilitása tehát európai és magyar érdek, a kérdés csak az, hogy ezt a stabilitást Erdogan rendszere meddig képes megjeleníteni, képviselni. Mint ahogyan az is, hogy a régi köztársasági eliten kívül vannak-e a török társadalomban ténylegesen szóba jöhető politikai váltóerők. Ha nincsenek, akkor Erdogan a rá jellemző hévvel a végsőkig harcol majd, hol a kurdok, hol az Iszlám Állam, hol a baloldal, hol Fethullah Gülen hitszónok, hol az oroszok ellen. Túl sok az ellenség, és nem látszik az alagút vége. Még akkor sem, ha különféle politikai, gazdasági, hadászati okok miatt Moszkva és Tel-Aviv jelenleg éppen a jó fiú szerepét osztja Ankarára.