Az áruló

Nem rejtőzködött, persze hogy hamar felfedezték. Ott álldogált a tordai vasútállomáson, várta a vonatát, amely csak nem érkezett meg. A körötte támadt kisebb csoportból lassan tömeg lett, ujjal mutogattak az árulóra, és fenyegetően körülállták. Ő azonban ügyet sem vetett a támadókra, nemes egyszerűséggel lefeküdt a közeli falócára, és ott, az életveszély kellős közepén elaludt. És ahogyan Ábrányi Emil írja „akik az agyonverés szándékában gyülekeztek és alattomosan közelítették meg az árulót, az alvó ember láttára meghökkentek és mintegy megbűvölten, csendesen és megszégyenülten visszasompolyogtak.”

Krúdy Gyula többször is látta az árulót, aki akkoriban Visegrádon élt, egész álló nap kertészkedett, és nem gondolt a világ bajával. „Itt »tábornoknak« nevezték őt, és még magam is láttam néha a Pap-féle vendéglőben majálisokon megjelengetni farmer-ruhában, szalmakalapban, amelynek levételekor mindenki kíváncsian kereste ama történelmi sebet. Ah, ott piroslott a seb: a nők csuklottak az izgalomtól, a férfiak elborongtak, az ifjúság tisztelkedett. Majd a mulatság hevében a cigánybanda néha a Kossuth-nótát játszotta, ami elkerülhetetlen volt a századeleji mulatságokon, és ilyenkor is minden szem kutatón, kíváncsian, emberien érthető tapintatlansággal Görgey felé fordult: vajon haragszik-e a tábornok a nótáért. A tábornoknak esze ágában sem volt haragudni, sőt életvidám öregember módjára gyönyörködött a fiatalság mulatozásában. De voltak más okoskodók is az ilyen visegrádi majálisokon (aminthogy ez időben még okos ember hírében állott az is, aki dugóhúzót hordott a zsebében), akik más oldalról vetették alá próbának a tábornokot. Vidéki rendezők módjára hirtelen csendet kértek, és rendszerint felállították a helybeli gyógyszerészt, a nyugalmazott iskolaigazgatót, vagy más honoráciort, aki mindig készen volt egy toaszttal, amelyet Ferenc Józsefre lehet elmondani. Megint csak a tábornokot figyelték a kandi szemek. Nem, a jólelkű, egyszerű, kedves mosolyú öregúr egyetlen arcvonásával sem árulta el, hogy eszébe jutnának a klagenfurti napok, amikor éppen Ferenc József parancsára internálták.”

Nem jutottak eszébe, vagy ha mégis, az áruló már nem gondolt az elmúlt napokkal. Hiszen látott ő nagyobb dolgokat is vérmes tordai vasutasnál, bortól felhevült vendéglői szónoknál.

Ő ítélte el az áruláson kapott Zichy testvéreket, akik az ellenség iratait hurcolták magukkal, és bár több vármegye gazsulált nekik, és a parasztok levett kalappal álltak az út mentén, amerre elhaladtak, az áruló egyszerűen felakasztatta az egyiket, bíróságnak adta át a másikat, és még annyit sem mondott, hogy bikkmakk.

Amikor a szabadságharcban osztrák oldalon felbukkant Haynau, és főbe lövetett magyar foglyokat, felhevült haza­fiak azt követelték az árulótól, ekkor már a magyar honvédsereg parancsnokától, hogy válaszképpen ő is lövessen főbe osztrák foglyokat. Az áruló azonban azt mondta, ő nem mészáros, hanem katona, és elutasította a kérést.

Ott állt az áruló Győr kiürítésénél, a szabadságharc talán legbravúrosabb katonai manőverénél, amikor az osztrákok már-már gyűrűbe zárták a honvédeket, de az áruló és serege szó szerint az utolsó pillanatban kicsusszant a védőőrizetből.

A peredi csatában a megbomlott zászlóaljakat személyesen rendezte újra hadrendbe, odavágtatott tiszttársaihoz, utasította őket, hogy minden eszközzel, karddal, kartáccsal térítsék észre a legénységet. A szemtanú szerint: „Sohasem láttam, de olyannak képzelem a tigris ugrását, amikor zsákmányára veti magát, mint ahogy az ő lova, persze két oldalában fészkelt a sarkantyú taréja, Asbóthhoz ugrott és a szó teljes értelmében ordítja a fővezér: Előre! – Azután szikrázó szemmel végignéz Asbóthon és az indulattól remegő hangon mondja neki: Ezredes úr, hát úgy csinálják a katona önérzetét? Hogy amit dicsőséggel kéne végeznie, attól eltiltják és azzal biztatják, hogy majd elvégzi a vitéz hadtest, ti meg maradjatok gyáváknak! – Az újabbi fenyegetés használt, mert a 66. zászlóalj megemberelte magát s növekedő sebességgel az első futamban Pered házait elfoglalta, a másik két zászlóalj ugyancsak vérszemet kapva, egy pillanat alatt az előbbeni nyomában volt, ami után egy félóra sem tellett el és Pered a honvédek kezében volt. Így változtatta a vezér erős akarata a visszavonulást győzelemmé!”

És a nyári nagy csatában, az áruló huszárjai élén ott vágtatott Komáromnál is. Akkor már régen nem volt szokás, hogy a fővezér a sereg élére álljon, de ő mégis odalovagolt a vonalak elé, kihúzta kardját, és rohamot vezényelt az ágyú- és kartácstűzbe. „Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni!” – mondta hat évtizeddel később az áruló egy zömök fiatalembernek, bizonyos Móricz Zsigmondnak. „Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: Anyám! – És láttam őt az égben…”

Ebben a csatában az áruló súlyosan megsebesült, és ahogyan Krúdy fentebb írta, „történelmi sebet” szerzett. A következő két napban hol elájult, hol magánál volt, és fővezéri feladatait már nem tudta ellátni. Szekérre tették és elszállították a csata helyszínéről a seblázban fekvő katonát, akiről az utókor egyik krónikása feljegyzi, hogy szép kis áruló az, aki nyílt sebbel, ájultan, élet-halál között zötykölődik a poros országúton – próbálja valaki utánacsinálni.

Hiába minden. Hiába állt az áruló mellé, és hiába hessegette el a hamis sugalmazásokat Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Arany János, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és Pethő Sándor. Hiába jelentette ki nyilvánosan Klapka György tiszttársaival a kiegyezés után, hogy egykori társában nem fedezte fel az árulás egyetlen nyomát, semmi sem számított. Az árulóval szemben a nagy bűvész, Kossuth Lajos szava állott. Miután a száműzött a szavakkal jobban bánt, és a magyar lelkek virágba öltöztetéséhez is jobb érzéke volt, a sokaság neki adott igazat.

Megfogant az árulás motívuma, ahogyan annak előtte és azóta is más ügyekben sokszor megfogant, majd elterjedt a hazai közvéleményben. Hogy minket sem túlerő, sem kedvezőtlen körülmények nem tudnak legyőzni, csakis közülünk támadt áruló lehet a vesztünk. A nemzetnek talán nagyobb szüksége volt az árulóra, mint az igazságra. A serdülőkorból felnőttkorba lépő magyarság első nagy próbája éppen az volt, hogy valamifajta magyarázatot találjon az elbukott szabadságharcra. Ez a magyarázat sokak számára Kossuth gyalázatos vidini levele volt, amelyben egyszerűen ráhárította a felelősséget a katonai főparancsnokra. Sistergett, égetett a vád, és egész nemzedékeket fosztott meg a tisztánlátástól. Magyarok százezrei akarták elhinni, hogy nem a realitás, hanem valamifajta ármány végezte ki a szabadságharcunkat. Ma már épeszű ember nem vádolja árulással a magyar honvédsereg főparancsnokát, arról viszont senki sem beszél, milyen lehetett bűnbakként leélni egy teljes életet.

Mert az áruló élete lényegében 31 évesen lezárult. Amint letette a fegyvert Világosnál, eldőlt a sorsa. Túlélt politikai fogolyként, aki a győztes császár kegydíjából tengődött. Segített a kiegyezést levezénylő Deák Ferencnek, aki nagyra értékelte tudását, tapasztalatait. Kidolgozott egy pompás katonai reformot, amelyet rossz hangzású neve és a gyarapodó előítéletek miatt nem lehetett nyilvánosságra hozni. És kertészkedett szorgalmasan, visszavonultan élt családjával, olykor-olykor pedig fogadta kíváncsi vendégeit. Utoljára azt a tisztelgő német tiszti delegációt, amelyik az első világháború idején látogatta meg a szabadságharc remetéjét, az élő legendát. A magyar nemzet árulóját, akinek a katonai manővereit akkor már külföldi akadémiákon tanították, és akinek a neve egybeforrott a magyar szabadságharccal.

Zseni volt.

„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.”

Kétszáz esztendeje született a bátor és becsületes Görgey Artúr.

Lapszám: