Az az ember

Forrt már a világ magát szocialistának nevező része, amikor 1989. április 12-én Kádár János elmondta később híressé vált utolsó nyilvános beszédét az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén. Akkor rögtön természetesen nem szivárgott ki a beszéd, utóbb viszont szó szerinti leiratban és hangban is ismertté vált. Első hallásra, olvasásra is mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez az egy órán át tartó beszéd egy szétbomló elme produktuma, a második olvasásra pedig az is, hogy Kádárt a saját felelősségének kérdése feszítette, olyan mértékben, ami már az őrülettel volt határos.

Mindazok számára, akik felnőtt életük érdemleges hányadát a Kádár-rendszerben élték, döbbenetes élmény volt az egykor teljhatalmú pártvezető szellemi szét­esésének dokumentumát hallani, olvasni. A beszéd a legkülönfélébb fórumokon jelent meg, elemzések és magánbeszélgetések tárgya lett, utóbb drámák íródtak róla. Mindezek alapján az elmúlt három évtized során egyfajta értelmezési konszenzus alakult ki róla: Kádárt Nagy Imre halálba küldésének emléke kergette őrületbe, Nagy Imre szelleme állt rajta bosszút. Az a legenda is elterjedt, hogy a beszédben Nagy Imrének még a nevét sem tudta kimondani, úgy hivatkozott rá, hogy „az az ember”, „az azóta elhunyt ember”. A legenda téves, a beszédben háromszor említi név szerint Nagyot. A klasszikus tragédiákat idéző végzet gondolatát még egy döbbenetes véletlen is támogatta: Kádár 1989. július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a Nagy Imre és társai ellen hozott halálos ítéleteket. Visszaemlékezők szerint a Legfelsőbb Bíróság döntésének bejelentése közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire a következő szöveg volt írva: „meghalt Kádár János”.

A föltételezés azonban valószínűleg téves. Kádár annál rosszabb anyagból volt gyúrva, semhogy a lelkiismeret drámája válhatott volna a végzetévé. A saját felelőssége valóban foglalkoztatta, hibásnak is tartotta magát, de nem azért, mert Nagy Imrét halálba küldte, hanem mert előtte a társául szegődött. Az egész hosszú beszéd azt igyekezett bizonygatni, hogy a forradalom első napjaiban tett nyilatkozatai, az akkor követett magatartása nem tekinthetők árulásnak. Hiszen, ahogy maga mondta, a szovjet ellenőrzés alatt lévő városra utalva, „nekem legeslegfontosabb célom az volt akkor, hogy biztonságban eljussak Szolnokra. Bármilyen úton-módon”.

Kádár a forradalom alatt Nagy Imrét árulta el, de ezért nem érzett semmi lelkifurdalást. A beszédből világosan kiolvashatóan azt is szükségszerűnek tartotta, hogy a saját, írásos garanciáját semmibe véve letartóztatta a jugoszláv követséget elhagyó Nagy Imrét és társait. Elvtársai előtt egyetlen dolgot akart bizonyítani: hogy a forradalom első napjaiban nem árulta el a pártot – mert a lelke mélyén úgy érezte, hogy elárulta. És ez, a bolsevizmus kifacsart logikája szerint, igaz is volt. Ez a gondolat kergette őrületbe.

A bolsevik gondolkodásnak ugyanis van egy fundamentális tétele: a Pártnak történelmi szükségszerűségből fakadóan mindig igaza van. Normális ésszel ezt nehéz még csak felfogni is, pedig ez a lényeg. A Pártnak mindig igaza van, és ha a Párt téged elítél, te vagy a hibás.

Kádár János ebbe a gondolatba nőtt bele, ezzel a vallásos hitnél erősebb meggyőződéssel vett részt többek között Rajk László vallatásában és elítélésében. És amikor a Párt őrá sújtott le, a nyilvánvaló igazságtalanságok mellett ez a hit rendítette meg saját magában. Volt ugyanis egy valós tényen alapuló vád is: 1943 júliusában, a sorozatos lebukásokat követően, a Komintern megszüntetéséről értesülve az általa vezetett Központi Bizottság feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját, és Békepárt fedőnév alatt szervezte újjá.

A döntés a maga idején teljesen logikus volt, 1951-ben azonban Rákosinak más, koholt vádak mellett alkalmat nyújtott arra, hogy Kádárt pártárulónak minősítse. Ettől kezdve Kádár János személyiségébe beleégett a saját pártárulóságának érzete, és hátralévő életének egyik meghatározó motívuma maradt, hogy a párthűségét bizonyítsa. A forradalom során, pillanatnyi megingását követően valójában előremenekült, amikor megszerezte a főhatalmat, és kizárta annak lehetőségét, hogy nála nagyobb hatalommal rendelkezők elítéljék az árulásért. Utolsó beszédében visszatérő gondolat, hogy őt agyon lehet lőni, börtönbe lehet zárni – hiszen ekkor már csak pártelnök volt, valódi hatalom nélkül. A zavaros gondolatok között felbukkant újabb elítélésének lehetősége is.

Míg első titkár volt, egyedül a szovjet vezetőktől félt, hiszen tudta, hogy azok bármikor leválthatják, Szibériába száműzhetik, akár ki is végezhetik. Az utolsó beszéd erről is árulkodik, Nagy Imrééknek a jugoszláv követségről való kicsalogatásához kapcsolódva: „én azonnal kiegyeztem a lengyel nagykövettel, amint nem kellett félnem, hogy az oroszok esetleg ki akarnak nyírni”. A szovjet vezetőknek azonban eszükbe sem jutott, hogy kinyírják. Éppen egy ilyen, belső meghasonlottságában kiszolgáltatott helytartóra volt szükségük. A számításuk bevált, Kádár János pillanatnyi megingás nélkül kiszolgálta a szovjet érdekeket, mellesleg pedig, saját hatalmának biztosítására, létrehozta azt a rendszert, amit kedélyesen gulyáskommunizmusnak szoktak nevezni, valójában azonban a hazugság országlása volt. 

Lapszám: