Már igazán szégyellem ismételgetni, hogy egy többpárti parlamenti demokráciában az ellenzéknek éppen olyan fontos a szerepe az országvezetésben, mint a kormányzó erőknek. Az ellenzék hatékonysága azonban, furamód nem föltétlenül számbeli létszámától függ, hanem a hitelességétől. A politikai hitelesség hasonlatos az „epikai hitelességhez”. A túlzás, ha bizonyos mértékben túlburjánzik, torzítássá válik, ez pedig hitelvesztéssé. Ahogyan a jó karikatúra is csak túloz, de ha torzít, már hiteltelen. A túlzás a valóságban fölfedezett hiba fölnagyítása. Ha ez az „amplicatio” „superlatióvá”, túlzott túlzássá fokozódik, alkalmazása még mindig művészi kategória. A torzítás, a „deformatio” azonban más az előbbiekhez képest, deformál, azaz tönkretesz, meghamisít, megszünteti célja lényegét.

Azért fontoskodom itt a latinnal, hogy érzékeltessem: minden kultúrában és kultúrnyelvben végzetes különbséget tesznek primitív agy számára megkülönbözhetetlen fogalmak között, s a bajom éppen az, hogy a mai magyar ellenzék szinte kivétel nélkül (és ez maga az őrület, de csak a „szélsőséges” Jobbik törekszik közülük az árnyalásra)képtelen a szavak jelentését fölfogni. Vagyis nem túloznak, hanem torzítanak, mégpedig úgy, hogy önmagukat cáfolják meg ezzel. Amivel nekem semmi bajom nincs. De mivel a többpárti demokrácia híve vagyok, többféle normális, hiteles véleményt ütköztető politikai életre vágyom. Ám, ha azt hallom a Klubrádióban vagy az ATV-ben, hogy ebben a rohadt fasiszta rendszerben nincs sajtó- és szólásszabadság, azért keseredem el, mert kerek perec ilyen állítás eleve öncáfolat. Még attól is elmegy a kedvem, hogy én bíráljam „amplicite” a kormányzat intézkedéseit, mert az ellenzék által gerjesztett, megrontott politikai-közéleti légkörben az én jogos, hiteles, valóságtartalmú kritikám is hiteltelenül hangzana.

Az ellenzéknek mindenki fasiszta, aki nem ő. Orbán csak Putyin lehet. A sztereotípiák nemcsak szókincshiányra, hanem gondolati szegénységre vallanak. A stílus maga az ember. Belegondolni is borzalom: ha stílusuk alapján ítéljük meg a társadalom tudatát formáló közalakoncokat, micsoda rémséges jellemtelenségek és műveletlenségek tömörödnek – Pázmány szavával – „szarzsákjukban”, vagyis porhüvelyükben. A politikai közhelyek trotty ürességek, vagy penészlő torzulancok. Micsoda szellemi színvonaltalanságra vall a gipszfejjel futballozó pöcsögenc, és minő borzalom, hogy ez a Linné-rendszer legalsó, ázalag fokozata Magyarországon politikai tényező! És ennél is szörnyűbb, hogy ebbe a rémületes ténybe nem gondolnak bele az emberek. Elfogadják, sőt, ott tolonganak körülötte és szórakoznak rajta. A jelenségek nem önmagukban szörnyűségesek, hanem az efféle vonzataikban.

Hiába tanulnak történelmet. Nem értenek meg belőle semmit, s ismereteiknek hasznát sem veszik. A „két pogány közt” szállóige érvényes volt sok évszázada történelmünkre, érvényes volt a Horthy-korszakban és érvényes ma is. Bethlen Gábor és Deák Ferenc azért nagy alakjai történelmünknek, mert fizikai, katonai erejük nem lévén a teljes függetlenséghez, kitaktikázták őseink viszonylagos szabadságát és jólétét. Miből gondolják ezek az üresfazékfejűek, hogy mára megváltozott az ország geopolitikai helyzete? Olyan halálos szorításban, mint Horthy volt, ma efféle vidravas talán nem fenyeget. De lehetséges. S a harmadik pogány árnyéka már rávetült Európára, és Európa kortárs vezető politikusai pont olyan prüttyentagyúak, mint a mi mai ellenzékünk. n