Jelenlegi hely

Az EP-vita algoritmusa

Zárug Péter Farkas
Zárug Péter Farkas képe

Orbán Viktor európai parlamenti szereplése már 2011 óta ismert forgatókönyv szerint zajlik. Az előző kormányzati ciklus több vitájának algoritmusa a Tavares-jelentés kapcsán kristályosodott ki. Ekkor vált teljesen világossá, hogy egy igen fontos, a magyar jogállamiság egészéről szóló vitát több okból is képtelenség lefolytatni. De mindegyik ok ugyanarra konkludál, miszerint: senkit nem érdekelnek a tények, senki nem hajlandó figyelembe venni kronológiát, jogalkotói szándékot, jogalkotási hibákat, ezek bírálatát, hiperaktivizmust, vagy éppen jogos nemzeti érdekvédelmet… Mindenki csak fújja a magáét pártcsaládok szerint, hitek és áljogászkodások mellett, hogy aztán szülessen valami torz, vagy éppen EU-konform megállapodás.

És a viták szereplői is sajátos keretezést kaptak már akkor, amelyek mára végképp lehetetlenné teszik a tények pontos megértését, nem beszélve ezek tételes EU- és nemzeti jog szerinti értelmezését. Kialakult egy olyan hamis vitakeret-értelmezés, amely pont a viták természetéből adódóan végletesen torzítja a valóságot. 2013 júliusában e hasábokon hívtam fel először a figyelmet erre a jelenségre, amely azóta egy abszolút bevált „szabadságharcos” modellé vált. Ennek legfőbb célja a mindenkinek kedves pozíció megerősítése, hogy aztán egy jóval lassabb eljárási folyamat végén már azt se értse a választópolgár, hogy most épp milyen döntés született Brüsszelben, mert a döntést a propagandagépezetek vagy teljes győzelemnek, vagy teljes kudarcnak kiáltják ki, és persze mindezt egyszerre, mindenki a maga érdekei szerint.

„A vita nem róla és Magyarország, illetve kormányának viszonyáról szól az EU alapszerződés 2. cikkelyéhez, hanem abszolutizált politikai kijelentések mellett zajlik, úgy állítva be a kérdést, mintha ez csakis a szuverenitás vitája lenne az EU és egy tagállama között. Eszerint a tagállam – jelesül Magyarország – küzd azért, hogy szuverén maradhasson, miközben a galád EU meg el akarja szívni e szuverenitást a tagállamoktól, vagyis meg akarja törni az állami szabadságukat, amely ellen jelesül Magyarország most éppen szabadságharcát vívja. E képlet persze egyszerű, és jól kommunikálható, sőt általa az amúgy is erős EU-szkeptikusságra jól lehet alapozni, a kérdés csak az, hogy lehet-e és szabad-e pusztán ennyivel lesöpörni a Tavares-jelentés megállapításait? (…) Vagyis bárki bármit kritizál mondjuk a jogalkoatás terén, az nem más, mint a baloldali nagytőke szolgája, aki akadályozni kívánja a kormány és Orbán Viktor szabadságharcát. Vagyis a miniszterelnök és kormánya a végrehajtást magát tartja a szabadságharc főparancsnokságának, amelynek ha bárki a hatalmát korlátozni akarja, az magának a szabadságharcnak árt. E végletes képlet tehát relációanalízisben a következőképpen néz ki. Igaz az, hogy a nagytőke megregu­lázása gazdasági értelemben harcot hozott a kormánynak, de nem igaz az, hogy ebből az következik, hogy a közjog minden értelemben a végrehajtás szolgálójává kell váljon. Nem igaz az, hogy a magyar közjogban a fékek és ellensúlyok rendszere valami balliberális furmány, amely hazánk gátja a nemes küzdelemben a népnyúzó bankok ellen. De nem igaz az sem, amit a baloldal harsog, hogy: jó-jó kijöttünk a túlzottdeficit-eljárás alól, de mindeközben egy diktatúra épült ki, amelyben dúl a rasszizmus, antiszemitizmus, s bizony vége a jogállamnak! Ez ugyanúgy abszolútum, mint a magát a nemzet egész testével azonosító kormány képe. A háborús retorika és a valós gazdasági küzdés elmosta mind a kormány, mind az ellenzék oldalán a realitások megvitatásának igényét és lehetőségét. Mindenki kialakította – politikai erőpozíciói mellett – abszolút állításait magáról, a világról, Európáról és ennek eredményeként a rendszerváltozás óta leginkább merev világlátások feszülnek egymásnak, gyakran pusztán politikai hitek fenntartására. Mindez legjobban a Tavares-jelentésről szóló vitában testesül meg.” (Demokrata: A Tavares-jelentés megvitathatatlansága, 2013. július 10.)

Ha ezt a relációanalízist elvégezzük most a Timmermans–Orbán-vita kapcsán, mondjuk csak a nemzeti konzultáció és az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány kapcsán ugyanilyen párhuzamos világok tárulnának fel a szemünk előtt. Azt a kérdést, hogy a nemzeti konzultáció kérdései egyáltalán alkalmasak-e nemzeti konzultációra, már megválaszoltam: két kérdés alkalmas lehet, négy pedig teljesen alkalmatlan. És a mostani EP-vita megmutatta, hogy nemcsak azért alkalmatlan, mert mondjuk a szociális pillérről szóló EU-s vitát nem lehet egy kérdésbe tömöríteni, mert az alapvetően lesz hamis és megtévesztő, hanem azért mert a tények értelmezése kapcsán is súlyos viták vannak a magyar kormány és Orbán Viktor, valamint a Bizottság és az EP bizottságai között.

Timmermans felszólalása világosan megmutatta ezt. És persze az is, ahogy Orbán reagált minderre. Minden keveredett már mindennel, migráció a CEU-val, rezsi és adókérdések a civil törvénnyel, dobálózott mindenki a szabadságszeretettel, no meg a kommunistákkal, alapértékekkel meg szolidaritással, hogy aztán Morvay Krisztina kivételével mindegyik magyar felszólaló csatlakozzon a primér pártalapú és pártérdekű bírálatokhoz. Pedig ők még abban a nyomorúságos egy percben is rákérdezhettek volna a jogos bírálatok velejére: „Miért nem egyeztetnek senkivel?” „Miért utólag akarnak egyeztetni?” „Miért hat nap alatt születik törvény?” „Miért célzottan?”… és én konzervatív értelmiségiként is több valódi és érdemi kérdést tudnék megfogalmazni, ami zavaró a felsorolt ügyek kapcsán, de az ellenzéki pártok egyperces szónokai képtelenek voltak erre. Csak maradt az ostoba „ez az ember” (Jávor Benedek) megszólítás egy miniszterelnöknek, és a már halálosan unt és totálisan hatástalan diktatúrázás mindenki más részéről.

És aztán jött egy második körös válasz, amelyben mindenki megint azt érthet, amit akar. Örülhet a fantasztikus kiállásnak Magyarország mellett, vagy szörnyülködhet, hogy milyen nemtelen támadásoknak van kitéve – persze nem a kormány és a miniszterelnök – hanem szegény Magyarország, amelynek de jó, hogy van egy János vitéze…

Szóval ez így annyira szemfényvesztés, amennyire az, hogy milyen legyen az uborka görbülete… Merthogy az EU és alapértékei, valamint egy hiperaktív és célzott jogalkotás kritikai vitája nem így kéne kinézzen. Ennek így nincs értelme. Ahogy se győztest, se vesztest nem lehet hirdetni, merthogy itt süketek párbeszéde és jogászkodása zajlik. Miközben lenne mit megvitatni, akár CEU-ügyben, akár migráció kapcsán, akár NGO-szabályozás tekintetében, addig pont a lényegi elemekről nem esett szó. Kivéve Timmermanst és Orbánt, akik árokállásban épp csak súroltak valamit, ami lényegileg kellett volna ütközzön.

Ez is lement, ennyi volt…. aztán jönnek az unalmas és lassú eljárások, amelynek végső jogi megoldásai majd szépen csendben, mínuszos hírként, vagy épp a nulla hírértékű címoldalon fogja hirdetni, hogy „Győztünk!”, vagy, hogy „nem igaz, hogy vesztettünk!” Az EP-vitáink a parttalan abszolútumok vitája lett, amelyek mindenre alkalmasak, csak alapvető kérdések tisztázására nem. Barlangrajz egyszerűségű algoritmussal. Ennyit erről.

És végül néhány gyöngyszem a vitából kommentár nélkül:

„Mindenkinek joga van hozzá, hogy saját véleménye legyen. De ahhoz nem, hogy megválogassa a tényeket is. A nemzeti konzultációs kérdőívre az Európai Bizottság elküldi a saját válaszait, amelyek a tényeket tartalmazzák, mert a magyaroknak joguk van hozzá, hogy lássák őket.” (Hans Timmermans)

„Egy dolog, hogy a teremben hányan hisszük el, hogy Soros György egy filantróp. De egy dolgot senki sem vitathat, ami mindennek a kiindulópontja: kiemelkedő, nemzetközi pénzügyi spekulánsról beszélünk, akik miatt milliók szegényedtek el, hogy neki profitja legyen. De még ezt sem tenném szóvá, csak a tényt akarom rögzíteni: abból tesz szert pénzre, hogy milliókat tesz tönkre. (…) Érdemes elgondolkodni, hogy jól van-e, hogy az EU vezetői kinyitották ajtójukat a szóban forgó üzletember előtt.” (Orbán Viktor)

„Nem számítok arra, hogy az Európai Néppárt elfogadja azt a kommunista ajánlatot, hogy meg kell nevezni azokat a demokratikus pártokat, amelyek eltérnek az irányvonaltól és a végén marad egy párt és egy vélemény, ahogy történt Magyarországon és más kommunista országokban”. (Orbán Viktor)

„28 éve ön a sztálinista állampárt szétverésében vett részt, most pedig egy putyinista típusú állampártot épít. Egyet kérek önöktől: vizsgálják a magyar jogállamiság helyzetét, de egyelőre ne büntessenek, mert Orbán Viktor érdemel büntetést.” (Ujhelyi István – MSZP)

„Nem először tűnik úgy, hogy a magyarországi fejlemények szembemennek az európai értékekkel, amelyekért közösen küzdöttünk… Tényleg olyan ember, akinek helytelen és eltúlzott képet kell festenie Brüsszelről mint ellenségről, csak hogy otthon erősebbnek tűnjön?” (Esther de Lange – Európai Néppárt)

„Mi, magyarok legendás szabadságszerető és autonómiára törekvő nemzet vagyunk, ezért könnyű mozgósítani, minket a szabadságért… vissza kell utasítani azt a gyalázatos trükköt, hogy a szabadság hívószava mellé teszik a határozatban a migránsok befogadásra való kényszerítését”. (Morvai Krisztina)

„A szabadsággal nem lehet játszani!”  (Marie-Christine Vergiat – Európai Egyesült Baloldal)

„Tartson ki, Orbán úr, ön áll a jó oldalon!” (Beatrix von Storch – Alternatíva Németországért)

Hát végül: „Hajrá fogyjon az út, társak, siessünk!” Ja, az utóbbit a nagy európai és magyar humanista Jannus Pannonius írta.