A modern ember evangéliuma a statisztika. Ugyanazzal az őszinte hittel, kíváncsisággal szemléli a százalékos megoszlásokat, ahogyan a régi ember a csodatételeket és a feltámadást elrendezte magában. Mindkét megközelítés alapja a feltétlen elfogadás: ahogyan a középkorban egyszerűen rábólintottak a Szentháromság tanára, csak azért, mert a szószékről azt hallották, hogy az bizony úgy van, ma sem illik kételkedni abban, hogy a fekete-afrikai országok banántermelésének tizenöt százalékát Elefántcsontpart adja. Vagy így van, vagy nincs, de a XXI. századi európaiak is közmegegyezésre jutnak szinte mindenben, amiben elegendő a hit a bizonyosság helyett. Egyszerűen azért, mert mi, emberek ilyenek vagyunk: lustaságból, naivitásból, számításból vagyunk összegyúrva, és megvizsgálni valamit a puszta elfogadás helyett mindig is ritka kincs volt az idők kezdete óta.

Igazából nem is meglepő, hogy a statisztika az új Szentírás. Pontosan ez illik a mai nyugati ember komor, lebutított lényéhez. Csodák, mesék, tanulságos történetek helyett rideg számok. Kozmikus távlatok helyett földhözragadtság. Érzelmek helyett úgynevezett tények. Illő szerénység helyett hőbörgő nagyképűség.

Ma mindenütt statisztikák, felmérések, közvélemény-kutatások vesznek körül bennünket. A világ valamennyi hasznos és haszontalan információt feltérképezik, és válogatás, szűrő nélkül a tudomásunkra hozzák. Mert az mondani is felesleges, hogy a kutatási módszereket, a mintavétel nagyságát, magát a módszertant soha nem mellékelik a kutatások mellé, egyszerűen közlik a végeredményt. Azt, hogy melyik kutatásnak hiszünk, melyiknek nem, egyéni szimpátiánk, érdekeink mentén ítéljük meg. Azt mondjuk, hogy ez a kutatás számomra hiteltelen, mert a múltkor is tévedtek, amaz pedig nagyon is valószínű, mert az adott cég, médium általában el szokta találni szarva közt a tőgyét. Ennél több bizonyosságunk nincs, de ennyi is éppen elegendő, hogy a korhangulatnak megfelelően roppant tudományosnak, következésképpen objektívnek és megbízhatónak láttassuk önmagunkat, amikor a statisztikákra hivatkozunk.

Mindeközben az igazság az, hogy az emberek alapvető viszonyrendszereit, a társadalmi mozgásokat, az uralkodó korhangulatot sohasem lehet leírni statisztikákkal. Egyszer találkoztam egy nagyon fontos kormányzati emberrel, aki folyamatosan a való élet, az utcai hangulat elemeit igyekezett szondázni. A számokat már ismerte, és pontosan tudta, hogy azokkal nem írható le egy-egy politikai jelenség, ennél többre, szabad levegőre és csalhatatlan szimatra van szükség. Ismertsége, munkaköre miatt ettől zárta el magát hosszú évekkel ezelőtt, hiszen az, hogy ha ő piacra megy, buszra száll vagy kifaggatja a postást, magától értetődően elégtelen az igazság kiderítésére.

Hogy a statisztikákat megszületésük első pillanatától kezdve szakmányban hamisítják, mondani is felesleges. Éppen azért, mert a modern ember nem ért semmihez, nem jár utána semminek, nem szokott beszélgetni, és a szomszédját sem ismeri, csakis a „tényeknek” hisz. Így becézi a tudásán, tapasztalatán túli világot, amelyről még csak sejtése sincs: a túloldalon pedig minden hájjal megkent, ravasz gazfickók vannak, akik a saját közéleti, gazdasági érdekeik szerint befolyásolják a mi emberünk akaratát, irányultságát, fogyasztási szokásait. Háromszáz vagy akár ötven éve a legtöbben maguk készítették a mindennapok termékeit, a nők horgoltak, a férfiak barkácsoltak, ma viszont úgynevezett márkaharc folyik. Versengve dicsérünk vagy szidalmazunk egy-egy rivális terméket, miközben fogalmunk sincs arról, miből, kik és hol készítették, és tulajdonképpen miért volna jobb, eredetibb, megbízhatóbb a másiknál.

Egyetlen példát hozok fel az egész életünket behálózó statisztikai szemlélet tarthatatlanságára. Egy olyan példát, amely akarata ellenére leleplezi a tényeket. Németországban egy friss felmérés szerint az emberek 76 százaléka úgy véli, hogy az iszlám nem része hazájuknak. Látszólag tehát a lakosság egynegyedének nem számít, hogy Németország keresztény, musz­lim vagy buddhista. De lássuk csak a saját statisztikai nézőpontunkat: Németországban ma 82 millióan élnek, ebből 6-7 millióan muszlimok, ez a lakosság úgy 7-8 százaléka. Ők biztosan nem hiszik, hogy az iszlám nem része Németországnak. A 24 százaléknak tehát kapásból a harmada nem német, és élünk a gyanúperrel, hogy más migrációs csoportok is jellemzően a befogadás pártján állnak. Még pár százalék agyament liberális a legrosszabb fajtából, és máris kész a koktél: annak a bizonyos egynegyednek a túlnyomó többsége nem is német, ők osztoznak a törpe, de annál hangosabb liberális kisebbséggel a jelzett statisztikában. Összességében a született, nem migrációs hátterű németek úgy 8-9 tizede mondja tehát, hogy az iszlám nem kell neki. Milyen kár, hogy Németország valódi hangja nem csendül ki a gyűlölet kórusából.

Ezek után érdemes volna behatóan tanulmányozni, hogy mondjuk, a Brexit hívei és ellenzői körében hogyan alakult a faji, vallási megoszlás. Ahogyan azt is, hogy az európai börtönökben milyen az elítéltek vallási-etnikai összetétele, majd mindezt arányosan rávetíthetnénk a teljes népességre. Sok mindent kellene és szabadna vizsgálni, hogy jobban megérthessük helyzetünket. A baj csak az, hogy egy sereg országban „érzékeny adatként” tartják számon a fentieket, és valamiféle halálos bűn ezekből önálló szociológiai, történelmi, politikai következtetésekre jutni. Van, ahol engedélyezett, de sok országban tilos ezekkel a statisztikákkal bíbelődni, olykor meg is hamisítanak rendőrségi, bűnelkövetési adatokat a bevándorlók jelenlétének, hajlamainak leplezésére.

Egyáltalán nem rajongunk a mi külön bejáratú statisztikai mennyországunkért. A mi objektívnek, tényeken alapulónak, függetlennek látszó, de valójában elfogult, hamis és manipulatív rendszerezésünk jelentős akadálya a szabad gondolkodásnak. Ha nem térünk vissza a tapasztalatokon nyugvó, való életben és környezetünkben zajló események leírásához, valóban elveszítjük a szabadságunkat. Még csak tankok és bevándorlófalkák sem kellenek hozzá.