Az öregedésen gondolkodom. Meg az elmúláson. No, nem a sajátomon, annyira még nem vagyok benne az időben – még udvariaskodni se kell senkinek, majd úgy tíz év múlva lassan kéretik elkezdeni –, hanem úgy általában.

A falon, itt az íróasztal fölött egy fotográfia lóg. Nagyapám képe. Szikár, komoly ember, hatalmas bajusszal – ahogy az egy csendőrtisztnél dukál –, mellkasán kitüntetések, derekán kard, felesége és gyermekei köréje sereglenek. Szigorú, tekintélyt parancsoló ember. Aki ránéz, érzi, apelláta nincs, feleselés se, de jár is a tisztelet, mert vállán felelősség, s a csapásokat állja.

Nos, ez a szigorú, tekintélyt parancsoló úr, azzal a kemény bajusszal, körülbelül húsz évvel fiatalabb, mint én.

Aztán felhős mélabúval matatok a számítógép mappáiban, megnyitok egy Motör­head-albumot, nézem az albumborító képeit, s látok egy fickót szegecses övvel, kezében sör, hosszú, loboncos haj, gitár, lányok, anyám kínja, és a képen lévő énekes egy hatvanas férfi.

Mi történt az elmúlt száz évben? Tudom, hajfestés, plasztika, de nem erről beszélek. A mai ember nem tud felnőni. 40-es férfiaknak nincs más témájuk, mint a kedvenc zenekaruk, a miniszoknyás 40-es anyukákat meg hagyjuk is.

Lemmyt a Motörheadből majdnem a színpadról vitték a temetőbe. De ha már nem élsz, az se gond. Goscinny és Uderzo teremtette meg Asterix figuráját, és 1959 óta több tucat epizóddal írták be magukat a kultúrtörténetbe. Aztán meghalt az egyik szerző, majd később a másik.

Semmi gond, az Asterix megjelenik ma is, és van új epizód is. Az nem baj, hogy a szerzők nem élnek. Ugyanezt eljátszották Lucky Luke alakjával is.

Vajon eljön majd a kor, amikor élő emberekkel is meg lehet tenni? Meghal egy író vagy politikus, valaki megveszi az örökösöktől a nevet, a jogokat, és attól kezdve ő Ronald Reagan, Mick Jagger vagy Gyurcsány Ferenc?

A haladás nem áll meg. Az ember lassan nemcsak felnőni nem tud, méltósággal megöregedni, de már elpatkolni se engedik. Feltéve, ha haszon van belőle.