Jelenlegi hely

Balliberális zsákutcák

Bándy Péter
Bándy Péter képe

A balliberális pártok egymással való küzdelme már az előző ciklusban is okozott feledhetetlen pillanatokat. Volt itt minden: pártszakadás, üzengetés, leleplezéssel fenyegetés („Én voltam ennek a pártnak az elnöke, sok helyről vándorolt oda a pénz, Európából nem nagyon, ahonnan meg vándorolt, azt meg jobb, ha nem tudjuk” – mondta például Gyurcsány Ferenc az MSZP-ről 2013 októberében). No és persze az úgynevezett értelmiségi holdudvar békítési kísérletei is szórakoztatóak voltak, gondoljunk csak arra a pillanatra, amikor Bajnai Gordont és Mesterházy Attilát felültették egy-egy biciklire a szárszói sátorban, amit ők olyan kényszeredett mosollyal vettek tudomásul, hogy az ember már-már megsajnálta őket. Az átmenti békítés végül sikeres volt, már amennyiben sikernek lehet nevezni, hogy 2014-ben a ballib pártok összefogva szenvedtek súlyos vereséget a Fidesz–KDNP-szövetségtől. Nem csoda hát, hogy ezután visszaállt a régi rend, ismét külön politizál az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd és a Fodor-féle MLP is, hol egymással vitatkozva, hol átmenetileg békét kötve.

Csakhogy megint közeledik a választás, dönteni kéne a stratégiáról, rövid és hosszú távon, s ha megszületett a terv, azt fel is kellene vállalni a választók előtt. És ez az, ami miatt komolyan főhet a pártvezetők feje. A Fidesz ugyanis toronymagasan vezet – a biztos pártválasztók körében támogatottsága nagyjából a háromszorosa a legnagyobb baloldali formációnak számító MSZP-ének –, vagyis, a realitásokat figyelembe véve, balliberális győzelemre 2018-ban nincs esély. Ebben a helyzetben pedig mindkét (esetleg mindhárom) lehetséges stratégiának vannak veszélyei.

Egyrészt a különböző, kisebb-nagyobb pártok indulhatnának közösen. Ezzel, a jelenlegi felmérések alapján, simán megelőznék a Jobbikot, viszont mivel a választások utáni közös frakcióalakítás lényegében elképzelhetetlen, az újonnan felálló parlamentben még így is megeshetne, hogy a legnagyobb ellenzéki képviselőcsoport a cukisodó radikálisoké lenne. Ráadásul a kampány idején a szocialisták, 2014-hez hasonlóan, kénytelenek lennének ismét együttműködni azzal a Gyurcsány Ferenccel, akit szívük szerint az emlékezetükből is kitörölnének, s bevinnék a hátukon az Országgyűlésbe jutásra önállóan egyébként esélytelen morzsalékpártok – Együtt, Párbeszéd, Fodorék – egy-két politikusát is, ami újabb négy évre biztosítaná ezen formációk létét és konzerválná a jelenlegi, számukra előnytelen helyzetet. Ez a forgatókönyv egyébként a DK-nak sem igazán kedvező, hiszen a hozzájuk hasonló elveket valló törpepártok életben tartása, parlamenti képviselete nekik sem érdekük, s azt sem tudnák bebizonyítani, hogy egy országos választáson képesek önállóan is átugrani a parlamenti küszöböt, sőt akár megközelíteni az MSZP-t. Előbbi egyébként pillanatnyilag valószínűnek tűnik, csak éppen még nem volt mód „kipróbálni”.

Innen nézve logikus lenne, ha mindenki önállóan méretné meg magát. Csakhogy ezzel azt üzennék, hogy biztos a választási vereség, ami megnehezítheti a támogatók mobilizálását, ráadásul egy ilyen „élet-halál harcban” elkerülhetetlen egymás lövöldözése is, ami szintén nem tenne jót a szavazóik hangulatának. Vagyis – ami a szocialisták és a Demokratikus Koalíció számára nyilván előny lenne – az Együtt, a Párbeszéd és az MLP eltűnne parlamentből, tehát némileg letisztultabbá válna a ballib térfél, ugyanakkor megeshetne, hogy a két nagyobb párt a jelenlegi felméréseknél is gyengébb eredményt érne el a választáson. Elvben van egy köztes megoldás, a koordinált indulás – közös egyéni jelöltek, külön listák –, ez azonban legfeljebb annyiban lenne egyszerűbb a teljes összefogásnál, hogy a befutó listás helyekről nem kéne megegyezni. Egyébként viszont az átfogó szövetségkötés nagyjából minden hátránya itt is igaz: nem rajzolódik ki pontos kép az MSZP és a DK erejéről, valamint a parlamenti küszöb alatti kispártoknak is lapot kell osztani. És persze a kampány is elég szokatlan lenne, hiszen miközben a közös egyéni jelöltek jó szereplése valamennyi szereplő érdeke lenne, a külön listák miatt egymástól is meg kéne próbálni szavazókat átcsábítani…

A fenti nehézségek miatt válik érthetővé, miért üzengetett az elmúlt hónapokban – a múlt héten például szinte mindennap – a két párt.

Ha csak az előző napok történéseit nézzük: Gyurcsány Ferenc május elsején még arról szónokolt, együtt fognak működni a balliberális szervezetek. „Minden választókerületben egy demokratikus ellenfele lesz Orbán Viktornak, ha törik, ha szakad”, fogalmazott, hozzátéve, ha így lesz, győznek, „nem kicsit, nagyon”. Két nappal később érkezett az MSZP válasza egy közlemény formájában: „Gyurcsány Ferenc és a DK csak színpadi beszédekben hangoztatják az ellenzék együttműködését, ám a gyakorlatban most az ellenkezőjét látjuk tőlük. Az MSZP, ahogy Zuglóban, úgy a józsefvárosi időközi önkormányzati választáson is közös jelöltben gondolkodott, de az erről szóló megállapodást egy nap alatt felmondta a DK országos elnöksége. Most az MSZP azt javasolta, hogy a debreceni időközi választáson egy közös jelölt legyen – akár azon az áron is, hogy a saját jelöltjét visszalépteti. Erre a DK semmilyen érdemi választ nem adott.”

S hogy mit mondott minderre a Demokratikus Koalíció? Molnár Csaba alelnök úgy fogalmazott: azt javasolják az MSZP-nek, hogy „a pávatáncot hagyja meg a Fidesznek.”

Az említett, múlt vasárnapi, debreceni időközi választáson a kormánypártok jelöltje toronymagasan győzött, megelőzve a jobbikos indulót, a harmadik helyen végző DK-s 9,38, a negyedik, MSZP-s 4,97 százaléknyi voksot kapott. Gyurcsány Ferenc nem is hagyta ki a ziccert, a Facebookon üzent a szocialistáknak:

„Ma Debrecenben, nagyon jobboldali körzetben győzött a Fidesz. Papírforma. De! Az MSZP nehezen emészti, hogy elvesztette kizárólagos szerepét a mi oldalunkon. Úgy látom, ideje lenne elfogadni a tényt, mások is a placcon vannak. Ritkán indulunk egymással szemben. Helyi választáson eddig összesen kétszer. Először Dunaújvárosban egy évvel ezelőtt, ahol több mint kétszer annyi szavazatot kaptunk, mint ők. Most pedig Debrecenben majdnem kétszer annyi szavazatot kaptunk, mint az MSZP. Elég a bizonyítékokból? Nem diktálni, hanem tárgyalni kell. Nem hódítani, hanem együttműködni.”

De beszédes volt az is, hogy miután Gyurcsány az elmúlt hetekben olyan titokzatos dokumentumokról hadovált, amelyekkel szerinte Orbán Viktort zsarolhatják – ám vádjait nem konkretizálta, és bevallotta, az állítólagos dokumentumok nincsenek is a kezében –, Botka László azt mondta az ATV-ben: Gyurcsánynak távoznia kell a politikából, amennyiben nincsenek bizonyítékai. Szerinte ugyanis ha a Demokratikus Koalíció elnöke nem tudja bizonyítani állításait, akkor „lejáratja az egész demokratikus oldalt”. Mint a Figyelőhöz eljutott beszédből kiderült, Gyurcsány reagált egy kaposvári fórumon Botka őt támadó nyilatkozataira: „Nem mondom nyilvánosan, de megnézték a kollégáim a Botka beszédeit. Gyerekek, a Botka többet gyurcsányozik, mint orbánozik!”

Bár nem idéztünk minden, egymásnak küldött üzenetet, a stratégia ebből is kirajzolódni látszik: miközben valójában egyik fél sem lelkesedik az összefogásért, igyekeznek úgy kommunikálni, mintha ennek esetleges elmaradása a másik hibája lenne. Hasonlónak négy évvel ezelőtt is tanúi voltunk, mégis megszületett az átmeneti szövetség.

Van azonban egy jelentős különbség a 2014-es választáshoz képest. Akkor ugyanis legfeljebb az volt a kérdés, hogy az LMP is becsusszan-e az Országgyűlésbe a balliberális térfélről. Most azonban ott a Momentum, amely ugyan egyelőre 2-3 százalékon áll, ám – szemben az MSZP-vel és a DK-val – képes megszólítani a liberális fiatalokat, s ami ennél lényegesebb: sokan tehetős balliberális értelmiségieket, pénzembereket, külföldi támogatást sejtenek mögöttük. Talán erre utalt Gyurcsány is az imént idézett Figyelő-cikk szerint, amikor azt mondta, a momentumosok „akkora színpadot ácsoltattak tegnap a Hősök terén, ami nagyobb volt a Szigetnek a nagyszínpadánál, egy kis túlzással: ott valami pénz van”.