Bálvány-e a jogállamiság?

Még a politikai eseményeket csak felületesen szemlélőknek is bizonyára feltűnt, hogy hazánk ismételten a nemzetközi kritikák kereszttüzében találta magát. Előbb az Európai Bizottság úgynevezett jogállamisági jelentése festett lesújtó képet a magyar demokrácia helyzetéről, később pedig az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltje, Joe Biden emlegetett minket – Lengyelországgal együtt – egy kampányinterjúban azon országok között, mint amelyek egyaránt leépítik a NATO-t és a jogállamiságot.

Jelen írás nem a konkrét kritikákkal kíván foglalkozni, de mégis elkerülhetetlen annak hangsúlyozása, hogy utóbbi kijelentés a Biden-stáb erős felkészületlenségéről tanúskodik. Még a tengerentúlon is nyilvánvaló ugyanis, hogy a kipécézett két ország azon kevés uniós tagállam között van, amelyek komolyan veszik a világ legnagyobb katonai szövetségének tett vállalásaikat. Lépjünk most túl azon, hogy egy lehetséges demokrata adminisztráció mit jelez előre a magyar–amerikai kapcsolatok tekintetében, mert meggyőződésem, hogy a Trump–Biden-meccs korántsem annyira lefutott, mint ahogy a mainstream média állítja – nézzünk inkább a dolgok mögé: vannak-e problémák a magyar jogállamisággal?

És kezdjük is egy meglepő válasszal: természetesen vannak. Egyetlen rendszer sem tökéletes; ha egyszer eljön Krisztus királysága, az majd hibátlan lesz, addig azonban a hatalom minden egyes gyakorlója, vezesse a föld bármely országát, teremtett voltánál fogva gyarló és bűnös. Éppen ezért tökéletes rendszer jelenleg nincs, ebből nyilvánvalóan az következik, hogy az Orbán-kormányok által megvalósított hatalomgyakorlás is eredendően tökéletlen. A helyes kérdés sokkal inkább, hogy van-e szégyenkeznivalónk más „demokratikus országokkal összehasonlítva”. Erre az egyik oldal könnyedén azt mondja, „mi az hogy, nagyon is”; a másik oldal pedig zsigerből rávágja, hogy „Nyugaton minden rosszabb”. A valóság ennél azonban sokkal bonyolultabb. Összevetni valamit egy másik dologgal ugyanis csak úgy lehet, ha van egy világos szempontrendszer, ami a vizsgálat alapjául szolgál. Két almát összevetve például biztosan meg tudom mondani, hogy melyik a nehezebb, de a melyik a finomabb kérdésre adott válasz már a saját ízlésemet tükrözi.

Ez a dilemma még inkább problémává válik, ha nem gyümölcsök, hanem komplex társadalmi, politikai berendezkedések összehasonlítására vállalkozunk. Hogyan is mérhetnénk össze a gyarmati múlttal terhelt, eredendően kétnyelvű, multietnikumú Belgiumot egy szocialista igába taszított, majd onnan 30 éve szabadult nemzetállammal? Az egyikben három teljesen elkülönült régió működik saját kormánnyal és parlamenttel, a másikban ez fel sem merülhetne. Vagy egy másik szemléletes példa: Magyarországot sok kritika érte, mert nem elég „független” az Alkotmánybíróság; de vannak olyan uniós tagállamok, ahol egyáltalán nem működik ilyen intézmény, és köszönik szépen, jól megvannak nélküle.

Erre most a nem jogászok könnyen mondhatják, hogy a jogállamiságnak konkrét tartalma van, de sajnos ki kell hogy ábrándítsam őket: nincs olyan egységes definíció, amelyet akár csak az EU valamennyi tagállama elfogadna. Helyette olyan fogalmakkal próbáljuk meg körülírni a jogállamiság fogalmát, mint a „demokrácia”, a „szólásszabadság”, az „egyenlőség” vagy az „emberi jogok”. Ez utóbbira térjünk ki röviden, mert tapasztalataim szerint itt van a legnagyobb félreértés az emberek fejében. Az emberi jogok ugyanis nem olyanfajta „kemény” jogszabályok, mint azt bármilyen írott joganyaggal kapcsolatban feltételezzük. Egy átlagos jogszabálynál ugyanis ok-okozati összefüggés áll fenn: ha A bekövetkezik, úgy B történjen. Ha valaki kárt okoz, megtéríti; ha valaki embert öl, börtönbe megy; ha valakinek jövedelme keletkezik, adót fizet. Az emberi jogoknál viszont hiányzik az A, és egyből a B jön, nincs tehát előfeltétel, nincs ok-okozat. A szólásszabadság mindenkit megillet; ugyanúgy, mint az emberi méltóság. Azért, mert szerencsés esetben a társadalom túlnyomó többsége úgy ítéli meg, hogy ezek jó dolgok. Az már persze más kérdés, hogy például az emberi méltóságból egyesek levezetik, hogy minden nő szabadon elpusztíthatja a magzatát, a szólásszabadságot pedig úgy értelmezik, hogy abba nem fér bele, ha valaki azt állítja, csak két nem létezik.

Az emberi jogok tehát – a jogállamisághoz hasonlóan – nem valamiféle egységes mércét jelentenek, hanem a társadalom jóról alkotott aktuális képét tükrözik vissza. Ennek megfelelően, amikor arról vitatkozunk, hogy Magyarország megsérti-e az emberi jogokat, illetve tiszteletben tartja-e a jogállamisági normákat, akkor arról vitatkozunk, hogy a magyar társadalom gondolkodása a jóról és a rosszról helyes-e. Ez a vita demokratikus körülmények között sehova sem vezet: szerintem kifejezetten rossz, ha a nem kívánt gyermekek örökbe fogadása helyett az abortuszt népszerűsítjük, mások szerint viszont egyedül ez a jó megoldás. Szerintem rossz, ha óvodás gyerekeknek szakállas nénik olvasnak gendermeséket, mások szerint ez jó, sőt elengedhetetlen a gyermekek normális fejlődéséhez.

A helyes kérdés tehát az, hogy kinek áll hatalmában eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Erre fogalmilag kizárólag kétféle megoldás létezik: hagyjuk, hogy az emberek döntsék el, vagy elfogadjuk, hogy létezik valamilyen felsőbb autoritás, aki (amely) jobban tudja ezt az embereknél. A fejlett világban sokáig ez utóbbi modell működött: jó és rossz dolgában a keresztény tanítások voltak az irányadók. Aztán egy pontosan meghatározhatatlan időpontban valaki úgy döntött, hogy ez nem jó, mert elnyomja az embereket, ezért meg kell nekik adni a választás szabadságát. Ez a demokrácia alapja: minden ember szabadon dönthet, ha pedig a többség valamit jónak gondol, akkor azt jónak fogadjuk el.

Ha a fentieket elfogadjuk, akkor azt is könnyen beláthatjuk, hogy a magyar jogállamiságot bírálók úgy gondolják, ők a felsőbb autoritás, vagy legalábbis ők közvetítik a felsőbb autoritás döntését arról, hogy a magyarok számára mi legyen jó, és mi rossz. A demokrácia égisze alatt írják felül tehát a demokrácia legalapvetőbb játékszabályát, hisz innentől nem számít, hogy a magyarok háromszor egymás után kétharmados többséget szavaztak egy kormánynak, amelynek határozott elképzelései vannak morális kérdésekben. Véleményem szerint ez nemcsak képmutatás, hanem alapvető tévedés is: az elmúlt tíz évben elért eredmények azt mutatják, kifejezetten előnyös volt, hogy a magyar politikai vezetés nem engedett a magát felsőbb autoritásnak képzelő uniós bürokráciának.

Nem szabad véka alá rejteni ugyanakkor azt sem, hogy történelmi példák sora bizonyítja: bizony a népakarat sem tévedhetetlen, ezért néha jól jön, ha valaki felülről mutat utat nekünk. Ha ezt is igaznak fogadjuk el, úgy már tényleg csak egy kérdés maradt: biztos, hogy ez a bizonyos várva várt felsőbb autoritás a brüsszeli jólétben elkényelmesedett bürokrácia, amely kizárólag Európa nyugati felének világértelmezését fogadja el, és képviseli érdekét?