Annak idején nem úgy volt ám, hogy az ember rákattintott az angol nyelvű oldalakra, esetleg fütyörészve megvásárolta a vezető angol nyelvű lapokat az utcai standokon. Annak idején a tanulni vágyó kamasz bement szülővárosa könyvtárába, ahol két angol nyelvű olvasmányt talált: Robert Burns verseit és a Morning Start, a brit kommunisták kedvenc lapját. Ezekből kellett volna felépíteni az embernek önmagát angolul.

Egyáltalán nem baj, hogy ennek a világnak vége.

Mi, 1970 körül születettek, már nem érezzük a gyomorgörcsöt egy-egy határátlépéskor, mint a szüleink, de a lelkünk mélyén mégis nehezen hisszük el, hogy huszonhét éve a nagyvilág bekopogtatott az ajtónkon. Újabban nemcsak az internet, de hús-vér emberek is jelzik az idők változását. Egyszerre azon kaptam magam, hogy egyre több a külföldi barátom, az igazi változás azonban kétségtelenül az, hogy immáron nem kell utaznom sehová, jönnek ők maguktól, itt élnek ugyanis Magyarországon.

Mint mondják, a béke szigetén.

Londoni születésű ismerősöm, akit nevezzünk Kennek, például azért költözött Magyarországra, mert mint mondja, a főváros azon részén, ahol élt, elfogytak a fehér emberek. Jött először ő maga, szintúgy londoni feleségével, aztán elhozta a szüleit is. Ken még fiatal, övé a jövő. Az angol vidék nem érdekelte, ő nagyvárosi fiú, Budapesten jól érzi magát. Boldog házasságban él, gyermekeik vannak, dolgoznak serényen, és ha kedvük támad, két óra alatt Londonban lehetnek. De ott lakni már nem szeretnének. Ken azért büszke angol maradt, igaz, angolsága leginkább a viktoriánus értékek iránti nosztalgiában és a West Ham futballklub imádatában ölt testet. Szerinte Angliának és a nyugati világnak vége, az agónia megkezdődött, de erről inkább derűsen, mint fájdalommal beszél. Mindenesetre örül annak, hogy Magyarországon él, mint mondja, itt senki sem terrorizálja őket azért, mert fehérek. Otthon ugyanis a színes új többség nem fogadta be Kent és családját, állandósultak az atrocitások, egyszer még az autójukat is megrongálták a suhancok. Ötven éve munkáskerület volt az egykori otthon, ma garázdálkodó bandák, drogkereskedők paradicsoma. Kennek elege lett mindenből, felpakolt és eljött.

A Brexitről az a véleménye, hogy nem is annyira a gazdasági előnyökről és hátrányokról, mint a bevándorlásról szavaztak a britek.

– Ti el sem tudjátok képzelni, mit éreztek az angol emberek, amikor a híradókban levetítették a calais-i jeleneteket – mondja Ken és hozzáteszi: az Egyesült Királyság erejét mindig is az jelentette, hogy megálljt tudott parancsolni a lusta, munkakerülő, szerencselovag bevándorlóknak, míg a tisztességes munkavállalókat tárt karokkal várta.

Nem akarjuk megbántani vendégünket, ezért inkább hallgatunk, de óhatatlanul arra gondolunk, hogy azok a tisztességes munkavállalók nagyon hiányoznak itthon, mert a britek az elszippantott szakemberek százezreiből építették fel birodalmukat és mai hazájukat is.

Meglepő módon Ken egyébként nem érezné tragédiának az Egyesült Királyság felbomlását: ha akarnak, menjenek csak a skótok, északírek, mindenkinek jobb lesz a másik nélkül, majd meglátjuk, ki mit veszít a szétválással, mondja. Ken emlékeztet arra, hogy Skóciában vagy tíz százalék az angolok aránya, elég vicces lesz, ha az ő vállalkozásaikat, emberi kapcsolataikat ellehetetleníti a kiválás. De végső soron Kent tényleg nem érdekli Skócia, őt Anglia érdekli, az a hazája. Nagy-Britannia, az Egyesült Királyság történelmi felépítmény, ha vége, hát vége. Az angol emberek jövője a fontos, ha van egyáltalán jövőjük, mondja Ken, és most elég sötéten néz maga elé.

Hosszasan és szeretettel beszél a magyar emberekről, hajlamos jobbnak látni bennünket, mint amilyenek lehetünk. Megható, ahogyan nagy nemzeti kérdésekben mellénk áll, fontos számára az olimpiai szereplés, képben van a szlovák–magyar viszonnyal, és járt már Erdélyben is. Itt minden nagyon tetszik neki, igaz, pontosan tudja, hogy immáron neki is vállalnia kell a másodosztályú európai státuszát. Ken mégse lázadozik, hogy a multiknál kapható élelmiszer, a magyarországi autópark, az emberek ruházata sokszor köszönőviszonyban sincs a nyugat-európai szinttel. Ken ugyanis már tudja, és kendőzetlenül el is mondja: ha az életét menti az ember, mert európaiként, görcsök nélkül akar élni, akkor ezek lényegtelen dolgok.

Olvasóm nyilván már kitalálta, hogy politikai nézeteit tekintve Ken nem szociáldemokrata, sem liberális. Sistergő gyűlölettel kárhoztatja a hazáját és Magyarországot megnyomorító egyenlősítő eszméket. Nagy elismeréssel beszél Orbán Viktorról, a kerítésépítést pompás ötletnek tartja, és mint mondja, otthoni barátai közül mindenki pontosan tudja, kicsoda a magyar kormányfő. Mi több, néhány menthetetlen agyhalottat leszámítva, a legtöbben azt kívánják, bárcsak Orbán Viktor kaliberű ember vezetné az Egyesült Királyságot is. Ken ugyanakkor nagyon fájlalja, hogy a magyar munkavállalók angliai megítélése lényegében nem különbözik indonéz vagy jamaicai társaiktól. Ebben az ügyben Ken nem tudott áttörést elérni otthoni baráti körében: hiába bizonygatja, hogy a fehér és keresztény lengyelek és magyarok közelebb állnak az angol emberekhez, szerinte a többség ugyanolyan gyanakvással fogadja a kelet-európaiakat, mint az ázsiai vagy afrikai bevándorlókat.

Aztán Ken elköszön, felcihelődik, holnap korán kel, azt mondja. Egy multinál dolgozik középvezetőként, nem kell magyarul tudnia, nagyon elégedett a sorsával. Azért próbálkozik a magyarral, de egyelőre beletört a bicskája. Mindenképp meg akar azonban tanulni, hiszen ez a jövő – legalábbis a számára.

Kodolányi János történelmi regényében, A vas fiaiban van egy jelenet, amikor a muhi csata szemtanúja, a magyar vitéz hazatér falujába, és a többiek megkérdezik, mi történt vele, meséljen, merre járt, mit látott? De hogyan is lehetne bárkinek elmesélni a muhi csatát, és mindazt, ami utána következett? Sehogy.

Hallgatjuk, hallgatjuk a mai meséket, és érthető okokból magunkra gondolunk, amíg Kent hallgatjuk. Hodie mihi, cras tibi, mondhatnánk Európa anyanyelvén, latinul: ma nekem, holnap neked. Hát, majd kiderül. Azért nem volna rossz, ha érdeklődés hiányában elmaradna a muhi csata.