Történet arról, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy a jó igazából rossz, s hogy a rossz is lehet jó. Hogy az úgynevezett emberi jogok nem ugyanazt jelentik birodalmon belül, mint kívül. Béla története következik, de hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy vannak tanulságok.

Béla igazán szerette az Egyesült Államokat. Nem elég, hogy farmert hordott, bluest hallgatott, hamburgert evett, feltétel nélkül és őszintén hitte, hogy a demokrácia őshazája mindenben más. Szobája falára Martin Luther King és George Soros képét ragasztotta, és elalvás előtt csókot hintett rájuk. Szorgalmasan eljárt a melegtüntetésekre, mert a budapesti amerikai követség munkatársai is eljártak. Szívből gyűlölte Oroszországot, és általában mindenkit, akiket a New York Times is gyűlölt. Béla a saját hazáját, a saját kormányát is megvetette, mert hiányzott neki az eltávozott André Goodfriend, és szentül hitte, hogy Orbán mesterkedései miatt lettünk szegényebbek egy őszinte, emberbarát diplomatával.

Aztán Béla eldöntötte, hogy személyesen is felkeresi az Egyesült Államokat. És dolgozik érte. Igen, ott, a helyszínen. Mert a demokrácia őshazája mindenben más.

És tényleg. Mindenben más.

Vegyük például azt a fontos, de szinte észrevétlen körülményt, hogy csak akkor léphet bárki a csúcsdemokrácia szent földjére, ha előbb porig alázza magát. Az Egyesült Államok ugyanis minden be­uta­zó­ról azt feltételezi, hogy terrorista és illegális munkavállaló. Ez az alapállás Bélát nem érdekelte, mert a szerelem vak. Miután azonban félt attól, hogy mexikói határsértőnek nézik, és valami kerítésen végzi véresen (Béla a spontán fegyverhasználatot jogosnak tartotta, de csak az Egyesült Államokban), elhatározta, hogy nem egyszerűen odautazik, hanem hosszabb időre marad, zöld kártyát igényel, mégpedig Fortuna segítségével.

A demokrácia őshazája ugyanis versenyezteti a világ felvilágosulatlanabb részét. Lottóztatja őket, ahogyan a vagyon után áhítozó koldusokat szokás. A zöldkártya-lottó – igen, ez a neve – lényege az, hogy az amerikaiak évente kegyeskednek országonként néhány száz zöldkártyát kisorsolni azok között, akik beneveztek a lottóhúzásba. Magyarországra is létezik valamilyen kvótájuk, odalöknek nekünk 150-200 zöldkártyát. Apró szépséghiba, hogy a lottózás után legalább egy év eltelik, mire az egészből lesz valami. De kit érdekel ez, amikor a fátyolos szemű, lenyűgözően szép Szabadság Istennője gyújtja meg a fáklyát a szívekben?

Hallj csodát, emberünket kihúzták… Valamilyen retkes kezű coloradói paraszt, vagy tán maga Hillary Clinton, teljesen mindegy. Kihúzták, és kész. De aztán a love storyból rövid úton tragédia lett.

Béla mindenekelőtt iszonyúan bonyolult angol nyelvű szövegek tanulmányozásába kezdett. Középfokúnál jobb angol tudásával is szótáraznia kellett, ha érdekelték a részletek. Kiderült, hogy legalább középfokú végzettséggel (8+4 év) kell rendelkeznie a boldog nyertesnek, vagyis az lélegezhet fel igazán, aki főiskolát vagy egyetemet végzett. Ha ilyen nincs, akkor bizonyos szakmatípusok között kell tallózni, s ha nincs kétéves igazolható munkaviszony és megfelelő tapasztalat, agyő, zöldkártya! Ezután jönnek a terjedelmes formanyomtatványok, az amerikai szabványnak megfelelő két darab fotó (nem egyszerű megoldani), mindezeket az értesítő dokumentum vonalkódot tartalmazó oldalának másolatával együtt fel kellett adnia egy távoli amerikai kormányhivatalnak. Béla persze még ekkor sem győzött. Kapott egy csinos sorszámot, valami ilyesmit: 29 356, és várnia kellett néhány hónapot, amíg konzuli interjúra kegyeskedtek behívni. Az is előfordulhatott volna persze, hogy nem hívják be Bélát interjúra, bár formailag megfelelt és minden előírást teljesített, valamiért mégsem kerítenek rá sort. Indoklás, magyarázkodás nincs, legalábbis semmi személyes. Minek is, a világ legnagyobb demokráciája nem levelezget egyoldalúan Bélákkal.

Béla nem értett valamit. Felhívta az amerikai követséget. Itt nem segítettek neki, de kapott egy másik számot. Felhívta azt is, végighaladt a menüpontokon, végül tényleg ügyintéző vette fel, de először ellenőrizte Béla e-mail címét és útlevélszámát, addig semmit sem kérdezhetett. Kapott egy újabb e-mail címet, erre küldhette el azokat a kérdéseit, amelyekre az ügyintéző nem tudott vagy nem akart válaszolni. Így aztán Béla azon kapta magát, hogy már minden létező módon, tehát mailben, telefonon, postagalambbal, távirattal és a nép ajkán terjedő mondák formájában is kapcsolatban áll az amerikai követséggel.

Közeledett a nagy nap, a konzuli interjú életre szóló élménye. Béla már hetekkel előbb fizetés nélküli szabadságot vett ki ügyintézésre, hiszen mindösszesen a következő iratokat kellett beszereznie és magával vinnie: iskolai végzettség igazolása, szakmában eltöltött két esztendő igazolása, születési anyakönyvi kivonat, ha perben áll valakivel, az erről szóló bírósági papírok, ha elítélték, az erről szóló bírósági papírok, házassági anyakönyvi kivonat (amennyiben házas), kiutasítási határozat az USA-ból (ha volt ilyen), válási papírok, katonai papírok, hatósági erkölcsi bizonyítvány, örökbefogadási iratok, bankszámlakivonat, hogy hat hónapig fent tudja tartani magát (ez utóbbiról annyit, hogy Béla a családjával menne, ezért több milliót kellene a bankszámláján elhelyezni). Ezekről a dokumentumokról, papírokról fénymásolatot is készített. A konzuli interjú előtt Bélának be kellett oltatnia magát nagyjából tizennégy betegség ellen, de nem ám a háziorvosnál, hanem az amerikaiak által kijelölt szakembernél. Az orvos mérlegelt, hogy a gyermekkori oltásokat újra megkapja-e, vagy sem. Az oltásokért nagyjából 20 ezer forintot fizetett. Ezután az amerikaiak által kijelölt másik orvos vizsgálatokat végzett rajta, ezért is fizetett 20 ezer forintot, és újabb papírokat kapott.

Legyünk őszinték – mert ez egyébként is őszinte írás –, Bélának, és vele együtt minden Amerikába utazó magyar polgárnak az amerikai titkosszolgálat utánanézetett a magyar szakszolgálatokkal, azonkívül a saját, törvénytelenül összegyűjtött adatbázisaikban is keresgéltek. Pontosabban szólva, ez inkább valószínű, mint nem. Ami talán indokolt eljárás, talán nem, de mindenképpen sértő. Mert a józan emberi ész, nem pedig a nagyhatalmi logika szerint egyszerűen elképesztő, hogy ártatlan, tisztességes embereket eleve bűnözőként kezelnek, csak azért mert tizennégy éve történt egy és más az ikertornyokkal. (Béla máig esküszik arra, hogy semmi köze az egészhez.)

Felvirradt a nagy nap, és Béla mehetett a konzuli interjúra. Az amerikai követségen barátságtalan biztonsági emberek terelgették hősünket. Az ügyintéző kiadta a vízumot, amiért – valamilyen illetékkel együtt – Béla ötszáz dollárt fizetett. Majd az Egyesült Államok legnagyobb dicsőségére ujjlenyomatot vettek tőle, ahogyan bűnözőktől szokás, igaz, tehetős bűnözőktől, mert Béla ekkorra már egy havi fizetését fizette be a követségnek. Aztán jött a konzul és vele egy kis hollywoodi pátosz, ugyanis először hivatalosan megeskette Bélát, hogy az igazat, csakis az igazat mondja, majd alaposan elbeszélgetett vele, hogy miért is kért zöldkártyát, miért utazik az Egyesült Államokba. Végül jó utat kívánt. A cseppet sem olcsó repülőjegy megvásárlása után kezdődhetett az álomutazás.

Az amerikai repülőtéren a hivatalos emberek elbeszélgettek Bélával. Nem tetszett nekik a fizimiskája, ezért egy órán át vallatták. Mindenféle ostobaságokról esett szó, kötözködtek, láthatóan nem érdekelte őket, hogy emberünknek mellesleg minden papírja rendben van. Nyilvánvalónak tűnt, hogy bármikor visszaküldhetik, és az arcukra volt írva, hogy az indoklás ezúttal is garantáltan elmarad.

És ekkor, amikor pedig már csak az utolsó lépés maradt hátra, betelt a pohár. A beinjekciózott, anyagilag kifosztott, ujjlenyomatot adó Béla felállt és kiment a szobából. Az első géppel hazautazott.

Azóta alaposan megváltozott. Balalajkán játszik, borjúszájú ingben és bő gatyában jár, szobája falán jó nők poszterei vannak. És néha, lázas hajnalokon azzal álmodik, hogy mindössze érvényes útlevelével beengedik különféle demokrácia-deficites országokba. Ilyenkor Béla álmában nagyon sóhajt, és átkokat szór Thomas Jeffersonra, valamint elgondolkodik a farizeus szó pontos jelentésén. Amikor pedig reggel felébred, arra gondol, hogy Magyarországnak talán mégis akad annyi nemzeti szuverenitása, hogy megvédje a határait az idegenektől. Ha már a nagyok mesteri fokon űzik a „barátok és szövetségesek” távol tartását…