Brüsszelben néhány bürokrata az aktuális témákról beszélgetett. Miután kielemezték a Bl-döntő esélyeit, a részvényárfolyamokat és a Szürke ötven árnyalatát, egyikük bedobta:
– Képzeljétek, a magyar kormány valami konzultációs izét tervez a menekültkérdésről.
– Konzultáció? Az mifene? – vakkantott közbe a másik.
– Megkérdezni a polgárokat, hogy mit gondolnak a bevándorlásról, menekültekről, kvótákról…
– Csak nem? – hördült fel egy kopasz.
– Először én se hittem el. De tudjátok, a magyarok bármire képesek – magyarázta egy korosodó, szemüveges hölgy.
– Undorító populizmus.
– Bizony, bizony. Vannak, akik nem riadnak vissza semmitől, ha szavazatokat akarnak szerezni. Jó kis vicc; konzultáció, kérdőív, népszavazás. Egy demokratának hányingere támad ettől.
– Na ja. Halálbüntetés meg hasonlók, csak hogy minél többen voksoljanak rájuk.
– Szerintetek ezzel támogatókat szereznek? – kérdezte tágra nyílt szemekkel csodálkozva egy fiatalember.
– Persze, azért csinálják.
– Nem értem… Ha ezzel támogatókat lehet szerezni, az azt jelenti, hogy a többségnek ez tetszik – szólt az ifjú. – A demokráciában nem az van, hogy olyasmit csinálnak a politikusok, ami a többségnek tetszik?
Ezen mindenki harsányan kacagott.
– Szerinted mi itt lennénk, ennyit keresnénk, ha erről megkérdeznék az európai polgárokat?
– Jaj ne, ilyet viccből se mondjál – csitították. – Még hogy a polgárokat megkérdezni valamiről. Ez nagyon-nagyon távol áll attól, amit mi Európáról gondolunk.
– Akkor ezek a magyarok nem gondolkodnak valami európaian.
– Nem hát. Sosem voltak rá képesek. Nem értik az idők szavát.
– De ők is csak olyan tagjai az uniónak, mint mondjuk a franciák vagy a svédek – dünnyögte a fiatalember.
A jelenlévők harsogva nevettek, és a combjukat csapkodták ekkora butaság hallatán.