Bergoglio, a migránsok keresztpápája

Ferenc pápa sohasem titkolta, hogy egészen különleges helyet foglalnak el szívében a kedves migránsok, akikre egyenesen Jézussal való találkozási alkalomként tekint. Más kérdés, hogy az európai nőknek inkább Mohamedhez van „szerencséjük” a velük való találkozásaik során, így annak az egymilliónyi brit tinilánynak is, akiket az utóbbi négy évtized során a próféta jórészt pakisztáni és bangladesi hívei vezettek be az Ezeregyéjszaka szexuális mesevilágába (többnyire az elvileg szabad akaratuk semmibevételével). Néhány rasszista, iszlamofób és kirekesztő fehér fajvédőn kívül nem is vette ezt tőlük rossz néven senki, legkevésbé a kérdésben elismerésre méltó toleranciát tanúsító bűn(palástoló)üldöző „jogállami” apparátus. Elvégre egy megkapó biblikus parabolával maga a szentatya buzdította őket arra, hogy termékenyítsék csak meg nyugodtan a kivénhedt és meddő Európát, még most sem késő, elvégre Sára is 90 évesen szült fiút Ábrahámnak. (Francesco: „Il mio abbraccio ai fratelli ortodossi”, corriere.it, 2016. február 8.) Őszentsége exhortációját dicséretes buzgalommal követik is a kedvencei, gyakorlatilag válogatás nélkül igyekezve fertilizálni fiatalt és öregecskét, szépet és csúnyácskát, nőt és („ha kecske nincs, bárki jó” alapon) fiúcskát egyaránt (elég csak a tízéves bécsi nebuló uszodai megpróbáltatásaira utalni).

Az efféle kulturális diszkrepanciák ellenére azonban a pápa újfent leszögezi, hogy „az egyház hűséges szándékozik maradni a küldetéséhez: ti. szeretni Jézus Krisztust, imádni és szeretni őt, különösen a legszegényebbekben és legelhagyatottabbakban, (márpedig) a migránsok és menekültek mindenképpen közéjük tartoznak”. Ugyanakkor aggodalmának ad hangot „a türelmetlenség, a megkülönböztetés és az idegengyűlölet jeleivel szemben, amelyekkel Európa különböző régióiban találkozni a másik, a különböző, az idegen iránti bizalmatlanság és félelem miatt”, amelyekre pedig senkinek semmi oka.

Különösen szomorúnak tartja, hogy „az európai katolikus közösségek sem mentesek ezektől az önvédelmi (sic!) és elutasítási reakcióktól”, holott „az eredeti kulturális és vallási örökség megőrzésének (állítólagos) erkölcsi kötelessége” ellentétes magával a katolicizmus elvével. Tudvalévőleg ugyanis „az egyház azon hittérítők migrációjának köszönhetően terjeszkedett minden kontinensen, akik meg voltak győződve Jézus Krisztus bármilyen kultúrájú férfiaknak és nőknek szánt üdvözítő üzenetének az egyetemességéről. Az egyház történelmében nem hiányoztak a kizárólagosság és kulturális elsáncolás kísértései, de a Szentlélek mindig segített minket felülkerekedni rajtuk, állandó nyitottságot garantálva a növekedés és gazdagodás konkrét lehetőségének tekintett másik felé.”

Kivéve persze az európai történelem némely sajnálatosan intoleráns megnyilvánulása során, mint például a Megváltó jeruzsálemi sírjának felszabadítására indított keresztes háborúk, a spanyolországi reconquista, a nándorfehérvári diadal, a lepantói tengeri csata, Bécs felmentése, az oszmánok kiűzése Magyarországról, a Balkánról és Görögországból stb. Ezekre azonban borítsuk a feledés jótékony fátylát, és ne bolygassuk a múltat, elvégre „a más felekezetű és vallású migránsokkal és menekültekkel való találkozás termékeny terep az őszinte és gazdagító ökumenikus és vallásközi párbeszéd fejlesztéséhez”.

Ennek szellemében a pápa minden hívő közös felelősségévé teszi, hogy „felismerjék és szolgálják az Urat »úton lévő népe« ezen tagjaiban”, mivel a migránsok jelenléte alkalmat teremt nekik arra, hogy „konkrétan tanúsítsák keresztény hitüket az irgalmasságban, alamizsnálkodásban és a más vallási kifejezések iránti mély tiszteletben”, értelemszerűen beleértve az olyasféle vallási praktikákat is, mint az újszülöttek körülmetélése, az excízió, a haszonállatok előzetes kábítás nélküli kivéreztetése, a többnejűség és hasonlók. A migráció mint jelenség megítélésében és a migránsokkal való személyes kapcsolataikban tehát a katolikusoknak a „befogadni-védelmezni-előmozdítani-integrálni” követelményét kell szem előtt tartaniuk, „prófétikus” hangot hallatva, „koherens és a keresztény doktrína elveitől ihletett munkát” végezve. (Migrants en Europe: l’Esprit-Saint, garant de ouverture à l’autre, fr.zenit.org, 2017. szeptember 22.)

Egyes európai vezetők gyakran hivatkoznak földrészünk keresztény gyökereire, és szeretnek ezek védelmezőjeként föllépni. A pápa őket is a helyükre teszi. „Többes számban kell gyökerekről beszélni, mert több van belőlük. Ebben az értelemben, amikor Európa keresztény gyökereiről hallok beszélni, néha rettegek a hangnemétől, amely triumfalista (diadalittas) vagy bosszúálló lehet. Ez akkor kolonializmussá válik. (…) Igen, Európának vannak keresztény gyökerei. A kereszténység feladata, hogy öntözze őket, de a szolgálat szellemében, mint a lábmosás esete. (…) A kereszténység hozzájárulása egy kultúrához ugyanaz, mint Krisztusé a lábmosással, vagyis a szolgálat és az élet adománya. Nem szabad, hogy kolonialista hozzájárulás legyen.”

Teljesen világos tehát, hogy a számtalan gyökérből táplálkozó Európa keresztény gyökereit a katolikusok azzal táplálhatják leginkább, ha megmossák a migránsok lábait, vagyis befogadják, istápolják, ajnározzák őket, ellenkező esetben ugyanis gyarmatosító reflexekről tennének tanúbizonyságot. Igaz, hogy most speciel éppen a migránsok akarnak gyarmatosítani minket, de oda se neki: quod licet Iovi, non licet bovi. Ugyanezek az önmagukat keresztes vitézeknek képzelő európai politikusok nem átallnak az iszlám veszélyével riogatni, holott a pápa szerint (az emberek) „ma nem az iszlámtól mint olyantól félnek, hanem az ISIS-től és hódító háborújától, amely részben az iszlámból ered. A hódítás eszméje az iszlám lelkének velejárója, ez igaz. De a hódítás ugyanezen eszméjével lehetne magyarázni Máté evangéliumának a végét, ahol Jézus elküldi tanítványait az összes nemzethez.” (Le pape François à „La Croix”: „Il faut intégrer les migrants”, la-croix.com, 2016. május 17.)

Ezzel a szentatya lényegében azonos platformra helyezi a jelenlegi európai népességcserés gyarmatosítás keretében zajló fegyveres, hittérítő és demográfiai dzsihádot a keresztény evangelizációs törekvésekkel. Jó lenne, ha ezt minden keresztény hitvédő az eszébe vésné, hacsak nem akarják magukat eretnekként kívül találni az egyház testén. Ámen.

Lapszám: