Amerikában betiltják a konföderációs zászlót. A horogkeresztest nem… Feje tetejére állt a világ? Vagy szándékosan a feje tetejére akarják állítani Amerikában is, hogy valami mást építsenek helyette?

Lépked előre zászlóügyben a washingtoni törvényhozás. Úgy döntött a napokban, hogy tilos a konföderációs zászlót felhúzni azokban a temetőkben, amelyeket a veteránügyek minisztériuma kezel. Olyan tömegsírokról van szó, amelyekben együtt nyugszanak az amerikai polgárháború konföderalista és unionista, azaz déli és északi áldozatai. Meg persze olyanokról, amelyekben csak konföderalisták pihennek. Sok ilyen sírhely van azokon a területeken, ahol a harcok folytak, több mint hatszázezer amerikai halt meg a polgárháborúban és közel egymillióra teszik a polgári áldozatok számát.

A tiltó törvényjavaslatot Jarred Huffman demokrata párti képviselő terjesztette elő, mondván „az olyan szimbólumoknak, mint amilyen a konföderációs zászló, megvan a maguk jelentése. Ezek nem semlegesek, nem a büszkeség történelmi jelképei. A rabszolgaságot, az elnyomást, a lincselést és a gyűlöletet jelképezik”. A honatyák szavaztak, és 265:159 arányban elcsapták a konföderalista zászlót. Győzött a humánum. Vagy mégsem?
Az amerikai politikai elit – mondhatni pártállásra való tekintet nélkül – a szabadság eszményképének tekinti saját országát az emberi jogok, a politikai lehetőségek és a gazdasági esélyek tekintetében is. A polgárháború 1865-ös befejezése óta szívósan, töretlenül és alaptalanul terjeszti ezt a képet magáról. A kiirtott négymillió indián őslakos lehetne a tanú rá. Amerika azt verte a világ fejébe, hogy a polgárháború a délen sanyargatott fekete rabszolgák felszabadítása miatt tört ki, s persze a nemes humánum, az igazi, a szabad amerikai lélek győzelmével végződött.

Csakhogy a valóságban szó sem volt a feketékről. Amikor kitört a polgárháború, a felek még csak nem is gondoltak rájuk. A Dél prosperált, komoly jövedelmet húzva a gyapot európai exportjából. Ezeken a földeken dolgoztak rabszolgák. A déli lakosság tíz százaléka rendelkezett rabszolgákkal, igaz, e tíz százalék felének maximum öt rabszolgája volt. A gazda sokszor együtt dolgozott, együtt étkezett, sőt adott esetben együtt is lakott velük. Déli gyerekek sokaságának volt fekete dadája, s nemcsak a ház körüli, de a házon belüli cselédmunka dandárját is fekete lányok, asszonyok végezték. Számos kutató leírta, hogy kezdtek kialakulni a földeken bizonyos bérletes formák, megállapodások is, a rabszolgák több helyütt köteles munkájuk mellett már piacra is termelhettek, s ha pénzhez jutottak megválthatták magukat és így tovább… Több fokozat létezett a láncra veréstől a felszabadításig. Igaz, működött a korbács, a szökevényeket, a renitenseket brutálisan megbüntették, ember volt a fekete rabszolga, de mégsem az.

Dél életstílusa, a feketék sajátos integrációja, térbeli és testi közelségük a fehérekhez az északi államok lakosságában undort keltett. Ohio, Oregon, Indiana államokban törvényekkel akadályozták meg, hogy feketék huzamosabb ideig a területükön tartózkodjanak. Mindegy, hogy szabad emberek vagy rabszolgák voltak. Cincinatti városa pedig egyszerűen átrakta Kanadába a nála élő négereket. Sok északi állam azért is tiltotta a rabszolgatartást, nehogy a feketék így vagy úgy, de gyökeret eresszenek náluk. Iparosodtak, erősödtek, gazdagodtak, meg tudták fizetni a fehér munkaerőt ahhoz, hogy távol tarthassák a feketéket.
Mindettől függetlenül léteztek abolicionista, azaz a rabszolgák felszabadítására törekvő mozgalmak és politika erők az országban – alig mérhető befolyással. Ekkor már három és fél millió fekete rabszolga élt az Egyesült Államokban. Azért hozták be őket Afrikából, mert az indián őslakosokat testileg gyengének, mentálisan pedig engedetlennek tartották a termelőmunkához. Ezért inkább kiirtották őket.

Bonyolult gazdasági viszonyok alakultak ki a XIX. századra az Egyesült Államokban. A hivatalos történetírás szerint Abraham Lincoln 1860-as elnökválasztási győzelme után hét déli állam elszakadt az uniótól, mert Lincoln közismerten ellenezte a rabszolgatartást, az érintett államok viszont igyekeztek azt kiterjeszteni.

Szó sem volt erről. A vámokról viszont annál inkább. Hullámvasúton ült az ország. Ha emelkedtek a vámok, az a látványosan iparosodó északi, ha csökkentek, az a mezőgazdaságból élő déli államoknak kedvezett. Száguldottak a tarifák, le és föl, szaporodtak a politikai viták és csatározások. Lejtmenetben Északot, hegymenetben Délt kerülgette a rosszullét.

Lincoln Észak emberének számított, ő 48 százalékos vámtarifát akart. A déli államok 17 százalékosat. Észak érzett több erőt magában, háta mögött tudta azt a pénzhatalmat, amelyik akkor már a kezében tartotta a keleti partvidék iprosodását és financiális viszonyait.
Lincoln győzelme volt az utolsó csepp a pohárban. Hét déli állam kivált az unióból, idővel még négy követte őket, és saját államszövetséget alkottak. Megkezdődtek a felek közötti politikai egyezkedések, de hamarosan vakvágányra futottak. Végül 1861-ben eldördültek a fegyverek. Ez volt az első háború a világon, amelynek véres ütközeteiről nemcsak írásos tudósításokat, de fényképfelvételeket is közreadott a sajtó. A katonák számát és felszereltségét tekintve Észak volt fölényben. Az edzettséget, rátermettséget nézve, viszont Dél javára billent a mérleg nyelve. A háború egy pontján már Washingtont veszélyeztették a déli csapatok.

Nehéz eldönteni, mi vezetett ahhoz, hogy Abraham Lincoln a háború harmadik évében, 1863-ban kiadja Emancipációs Kiáltványát, ami a rabszolgák felszabadítását, az amerikai rabszolgaság végét jelentette. Sok történész ezt annak tulajdonítja, hogy az elnök a Dél katonai sikereit még több katona harcba állításával akarta ellensúlyozni. Hamarosan meg is jelentek a csatatereken a feketékből álló unionista alakulatok. Más kutatók viszont azt állítják, a vámviták idején olyan elképzelés fogalmazódott meg az északi elitben, mely szerint ha megfosztják a Délt legfontosabb termelőeszközétől, a rabszolgától, akkor a Dél térdre rogy Észak akarata és ereje előtt.

A konföderáció 1865 tavaszára kifáradt, aggasztóan megcsappantak lőszerkészletei, csapataik éheztek. A déli kikötőket blokád alatt tartotta az északi flotta, Európából még egy zacskó lőpor sem juthatott be. Az év májusában be is fejeződött a háború, győzött az unió. Lincolnt máig a fekete rabszolgák felszabadítójaként ismeri a világ, noha ő éppenséggel úgy vélekedett, hogy a fehérek és a feketék kultúrája összeegyeztethetetlen s a felszabadított rabszolgákat vissza kell szállítani őseik földjére. Az elnök egyébként nem érte meg a fegyverletételt, április 17-én színházi páholyában lelőtte egy merénylő.

Az Egyesült Államokban tudtahasadásos helyzet alakult ki. Béke született, megmaradt az ország egysége, a társadalom hősként tekint Észak és Dél elesettjeire. Másfelől Déllel szimpatizálni inkább a vidékiesség, a maradiság, a poros patriotizmus szimbóluma lett, Észak viszont a modernség, a haladás, a pergő élet jelképévé vált. De ott volt egy másik ellentmondás is: a feketék ugyan felszabadultak, ám csak száz évvel később, 1963-ban lettek minden tekintetben az USA teljes jogú polgárai. Ekkor törölték el az utolsó, feketékkel kapcsolatos megkülönböztető intézkedéseket. És bár a feketék elvileg szabadnak érezhették magukat a polgárháború után, gyorsan beterelték őket Észak már egyre több és több munkást követelő üzemeibe. Egy néger polgárjogi aktivista valamikor a huszadik század fordulóján úgy fogalmazott, hogy nincs sok különbség a feketék számára a déli rabszolgaság és az északi, éhbéren tengetett nyomorúságos élet között.

Az ellentmondások és a máig tartó viták mellett valahogy mégis kiegyenlítették egymást az északi és déli polgárháborús mítoszok. És kölcsönösen tiszteletet parancsoltak. Idáig. A konföderációs zászló betiltásával azonban eltorzult valami… A mítoszokat alávetették a politikai akaratnak a szabadság mintaországában is. A liberális világrend egyre láthatóbban retteg az elkerülhetetlen változástól, ezért egyre hevesebben védekezik.