A férfi békésen szendergett éjszaka a paplan alatt, amikor valami furcsa zajra riadt föl. Kikászálódott az ágyából, indult az előszobába, és éppen villanyt akart gyújtani, amikor fény öntötte el a helyiséget. A bejárati ajtó tárva-nyitva, a földről egy rossz arcú idegen tápászkodott fel, keze a kapcsolón. Könyöke véres, a lábánál szétszóródva a tüzeléshez bekészített fahasábok, a kosár feldöntve; abban botlott meg, amikor betört. Veszettül káromkodott, és öklét dühösen rázta a pizsamában, hunyorogva őt bámuló házigazdára.

– Hogy lehetett ezt iderakni az út közepére? – kiabált szemrehányóan. – Ez életveszélyes! Lehet, hogy eltört a karom.

– Még neked áll feljebb? Te szemét…

– Nono – intette barátságosan a tolvaj. – Ne tetézzük becsületsértéssel az ember­ölési kísérletet.

– Senki se mondta, hogy törjél be…

– Ha már itt tartunk, a Jocó mondta. De a fáskosárról nem szólt. Azért még nem kell kinyírni a dolgozót… Adj inkább inni valamit! Bor jó lesz, de ne édeset, azt nem szeretem. És nehogy fagyállót keverj bele! Rajtad lesz a szemem.

– Ugyan már, hát hogy is mernék ilyet tenni a mai világban? Tessék, a flaska!
A betörő nagy kortyokban ivott, de mohóságban félrenyelt, és köhögni kezdett.

– Na, cigányútra ment? – aggódott a házigazda. Az idegen erre odavágta az üveget, és vészjóslóan felordított:

– Te kirekesztő gyilkos! Ezért feljelentelek. Megfulladok a borodtól, közben rasszista megjegyzéseket teszel.

– Ne jelents fel! – fogta a házigazda könyörgőre.

– Na jó. Talán megegyezhetünk. Mennyi készpénz van itthon?

– Tízezer.

– Csak? És ennyiért törtem ki majdnem a nyakamat?

– Van egy aranylánc is.

– Ez már jobban hangzik. Elfogadom, meg azt a festményt, ott ni, és nem beszélünk többet a dologról.

Felpakolt és ment. A házigazda megkönnyebbülten sóhajtott. Szerencsére a nagymama porcelánjait nem vitte el.