„Addig húzták, amíg Biszku meghalt. Ezzel meghalt az utolsó esélye annak, hogy Magyarország kimondja: bűnös az az ember, aki felelős több száz ember haláláért, több ezer ember meghurcolásáért. Nyugodtan kimondhatjuk: a rendszerváltás után huszonhat évvel nincs igazságszolgáltatás meg jogszolgáltatás se.”  Ezt a keserű eszmefuttatást Skrabski Fruzsina újságíró tette közzé a Facebookon. Véleményére már csak azért is érdemes odafigyelni, mert másodmagával forgatott filmjével ő emelte vissza a köztudatba Biszku Béla és vele a kommunista bűnök büntethetőségének kérdését. Fruzsina jóindulatú, igazságot kereső, felkészült szakember, a fiatalabb újságíró-nemzedék jeles tagja.

Ez a cikkem arról szó, hogy ezúttal miért nincs igaza.

Gyakorta vitatkozunk arról, hogy a politikának van-e joga beleszólni az igazságszolgáltatásba, más szóval befolyásolhatják-e az ügyészség és a bíróság munkáját a mindenkori hatalom birtokosai. A helyes válasz kétségkívül az, hogy nem, mert ha bárki belebeszélhetne bármibe, akkor az igazságszolgáltatás helyett káosz uralkodna. Azonban a politikai szereplők kezdeményezéseikkel, elgondolásaikkal elindíthatnak olyan folyamatokat, amelyeknek szakmai, jogi megítélése az igazságszolgáltatás szereplőinek feladata.

Biszku Béla azért nem börtönben halt meg, mert a politikai szereplőkben annak idején nem lángolt az említett kezdeményezőkészség, nem serkentették, sőt olykor akadályozták a jogszolgáltatást. Nyilvánvaló, hogy negyedszázaddal a rendszerváltozás után az ügyészség azzal gazdálkodott, ami rendelkezésére állott. És ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Fruzsináék filmje után a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása, majd emberiesség elleni bűncselekmények miatt is felelősségre akarták vonni a kommunista aggastyánt, eredménytelenül. Aztán több ember ellen elkövetett ember­ölésre való felbujtás háborús bűntettével, majd a pártállam érdekében, szándékos súlyos testi sértéssel elkövetett kommunista bűncselekménnyel kapcsolatos bűnpártolás bűncselekményével is meggyanúsították. Erre tellett, valamint a szinte megmosolyogtató, lőszerrel való visszaélés gyanújára (Biszku lakásában tizenegy darab sörétes vadásztöltényt találtak). Végül háborús bűntett és más bűncselekmény elkövetése miatt állították bíróság elé. Mert a jogállami törekvések már csak ilyenek: hosszú-hosszú jogászkodás, alapos indok nélkül nem megy az ilyesmi.

Aztán Biszku meghalt. És amikor meghalt, éppen elítélt ember volt. Két év, három hónapra felfüggesztett börtönbüntetést kapott, igaz, nem jogerősen. Fruzsinának tehát nincs igaza az első állításában: a mai Magyarország kimondta, hogy Biszku Béla bűnös. Hogy az elhúzódó jogi csűrcsavar és a büntetés mértéke nem megfelelő ellentételezés Biszku szörnyű bűneiért, az nyilvánvaló. Csakhogy 2016-ban ennyi volt a maximum, mert annak idején elment a hajó, és ma már a láthatáron sem igen tűnik fel.

Annál, hogy Biszkut annak idején miért nem állították bíróság elé, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy hazánkban a rendszerváltás után huszonhat évvel van-e igazságszolgáltatás és jogszolgáltatás. Fruzsina szerint nincs. Szerintem pedig van. Ha nem lenne, Biszkut nem állítják bíróság elé, nem ítélik el. Abban a tudatban halt meg, hogy a szabad Magyarország szabályos jogi eljárással bűnösnek mondta ki az általa elkövetett bűnök egy részében. Nem szabad azonban a mai jogkövetőkön számon kérni az 1990-ben elmulasztott dolgokat. Akkor az volt a vértelen rendszerváltozás ára, hogy a gyilkosokat futni hagyták. Ez kétségkívül a politika mulasztása, hiszen senki nem adta meg a jelet a luxusnyugdíjukat élvező, nyugdíjas bűnösök felkutatására, tetteik dokumentálására. És mivel ez elmaradt, a sértettek sem tettek tömegesen feljelentéseket, nem alakultak százával pertársaságok, csalhatatlan jeleként annak: maguk az érintettek sem hitték el, hogy a bűnösöket megbüntetik. Csakhogy a korhangulatot az emberek alakítják. Ha nincs társadalmi nyomás (márpedig nem volt, az emberek többsége a békés átmenet pártjait támogatta az első szabad választáson), az igazságszolgáltatás malmai sem őröltek. Jellemző adalék, hogy egészen Fruzsináék filmjéig nemhogy komoly kezdeményezés nem született a kommunista bűnösök felkutatására, de alkalmi kirohanásokon túl beszédtémaként sem merült fel a dolog.

Az elmaradt igazságszolgáltatást nem hurcolhatjuk magunkkal a XXI. században. Biszku Béla tárgyalásán megmutatkozott, hogy a gyilkosok és tettestársaik szinte mind meghaltak már, akik pedig tanúsíthatják saját, megtört életsorsukkal a kommunista bűnöket, nem tudták konkrét tényekkel segíteni a nyomozást. Ez a történet lezárult. Ahogyan 1944–45 vagy 1956, a Kádár-korszak is visszavonhatatlanul a történelem lapjaira vonult vissza. Nem azért, mert érdeklődés hiányában kimúlt a téma, hanem azért, mert ez a világ rendje. Az első világháború idején sem lehetett aktuálpolitikai téma a hetven évvel azelőtti szabadságharc. Magyarország teljesen más 2016-ban, mint akár 1990-ben, akár 1956-ban volt. Biszku Béla története a társadalmi és egyéni elmúlásra, a rendszerváltozás elmulasztott lehetőségeire emlékeztet bennünket.