„Róma ledűl,

s rabigába görbed”

Berzsenyi: A magyarokhoz

A Krisztus utáni III–IV. században a Római Birodalom népessége lassú növekedésnek indult: északról megkezdődött a germánok és más kisebb népek bevándorlása a birodalomba. Űzte őket korábbi otthonuk háborúja és vonzotta a Pax Romana, a Római Béke jóléte és biztonsága. Jöttek a messzi északkeletről, egyenként, kisebb csoportokban, nagycsaládokban, néha egy egész törzs is, lovastul, szekerestül.

A hódító, gyarmatosító Róma magától értetődően fogadta ezeket a népeket, hiszen azelőtt is mindig jöttek, vagy éppen rabszolgákként hurcolták be őket. Szolgákra, közkatonákra és földművesekre volt növekvő szükség, hogy a városi polgárok zavartalanul élhessék kifinomult életüket. A bevándorlók legjobbjai számára nyitva hagyták a városi polgárrá válás lehetőségét, amivel elérték, hogy azok az állam stabilitásában legyenek érdekeltek.

A rendszer hibátlanul látszott működni, Rómát egy állameszme tartotta fenn, nem pedig egy nép hatalma a másik felett: a törekvő, ambiciózus bevándorlók a rómaivá válásban találták meg a célt, amelyet elérve már ők is Róma védelmezői lettek bármely külső vagy belső támadással szemben. A bevándorlás üteme azonban egy ponton – ezt akkor senki nem észlelte – átlépte, túlhaladta a rómaivá válás ütemét, és olyan közösségek keletkeztek, amelyek a kritikus létszámot elérve már nem tudtak és nem akartak rómaivá válni. Élvezték és őrizték még a Pax Romana áldásait, de már germánként. Germán alegységek formálódtak a légiókban, germán falvak nőttek az északi síkságon, germán előkelők jelentek meg a vidéki városok római előkelőségei között – idővel már magában Rómában is. Olyan germán előkelőségek, akik már nem is akartak rómaivá lenni.

Mindez lassan, észrevétlen átmenettel zajlott. A rómaiak úgy voltak vele, mint aki az óra kismutatóját nézi: úgy halad, mintha mozdulatlan volna. Krisztus után 376-ban sem gondolta senki, hogy amikor a hunok elől menekülő germán vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom észak-balkáni vidékére, valami más történik, mint ami történt évszázadok óta.

Pedig más történt. A vizigótok sokan voltak, jól szervezettek és harcedzettek. Mindössze két esztendő elég volt arra, hogy szabályos csatára kerüljön sor a római állam és a vizigótok között – és a gótok győztek, Valens császár is elesett.

A legtöbb római valószínűleg még mindig nem fogta fel, hogy új korszak kezdődött. A római hadsereg korábban is szenvedett vereséget, a távoli Drinápoly melletti csata nem nagyon hozta ki a sodrából az államférfiakat. Az ellen sem emeltek különösebb kifogást, hogy Theodosius császár Galliában telepítette le a vizigótokat. Gallia is messze van, hadd kergessék ott a medvéket meg a kelta asszonyokat. Igaz, hogy az új, germán Galliában Rómának már formálisan sem maradt hatalma, de több is veszett Cannaenál.

Még a birodalom felosztásának következményei sem látszottak világosan. A két császárfi, Arcadius és Honorius kettéosztották ugyan a megörökölt birodalmat, de ez inkább csak kormányzati átszervezésnek tűnt (e nemben nem is az elsőnek), ahogy a nyugati főváros Ravennába telepítése is afféle császári hóbortnak, a Város azért csak Róma maradt.

Még tizenöt évig. Akkor, 410-ben a germánok megrohanták és kifosztották Rómát. Ezt még néhányszor megismételték, míg végül a hatalmas birodalmi fővárosból csupán romhalmaz maradt. A hatalmas birodalom még nyolcvan évig agonizált, de 476-ban a germán – szövetséges – hadak vezére elzavarta a római császárt, felségjelvényeit pedig elküldte Konstantinápolyba, Zénón császárnak.

Ezen a ponton álljunk meg.

Azt mondjuk: a Római Birodalom bukása… És rosszul mondjuk. Róma császára teljes hatalomban uralkodott tovább – Keleten. A Nyugat új ura, Odoaker germán hadvezér sem gondolta másként, ezért küldte el neki a felségjelvényeket. Hiszen pontosan tudta, hogy az egykori birodalom keleti felén teljes erejében ott van még az az állam, amely magát Basileia ton Romaion, azaz a Rómaiak Birodalma néven nevezi, és amely minden ízében annak folytatója (a Bizánci Birodalom elnevezés 1557-ből való).

Egyetlen történész sem kételkedik abban, hogy a keleti birodalom továbbélésének kulcsa a vizigótok eltávolítása volt a Balkánról Galliába. Hozzáteszik még, hogy Zénón császár kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a keleti területeket, átengedte nekik az Itália feletti uralmat. Ez azonban erős túlzás: a keleti császár már nem volt abban a helyzetben, hogy Itáliában bármit is átengedjen – inkább csak tudomásul vette a fejleményeket.

Van viszont egy másik szempont, amelyről a hagyományos történetírás keveset beszél: a keletiek erőteljes nemzettudata. Alapvetően új jelenség volt ez az akkor már ezeréves birodalomban, amely addig nemzetfelettinek, ökumenikusnak tekintette magát, és rómaiságát sokkal inkább az intézményekben, mint a nyelvi-kulturális közösségben látta. A népvándorlás szorongattatásában a Keleten sajátos, etnikailag sokszínű, önképében azonban nagyon is markánsan megfogalmazott nemzet született, amelynek tagjai magukat rómaioi, azaz „rómaiak” néven nevezték, élesen megkülönböztetve minden más néptől.

Aki ma Isztambulba látogat, ma is megnézheti a monumentális falakat, amelyek védelmében a Nyugat bukása után még ezer évig fennállott a kelet-római birodalom. Még ezer évig. A továbbélés záloga azonban nem a fal volt, nem is az etnika homogenitás. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, keleten perzsák, örmények, szírek, arabok éltek. A többség azonban így is olyan nemzetet alkotott, amely tudatában volt ennek, és védendő értékként tekintett rá.

Könyvtárnyi irodalom született már annak a rejtélynek a megfejtésére, hogy vajon a hatalmas gazdasági és katonai potenciállal rendelkező nyugat-római birodalom miért nem volt képes ellenállni a nálánál sokkal gyengébb hódítóknak. A megoldás talán egyszerűbb, mint gondolnánk: a Római Birodalom nyugati fele a belső kohéziós erő hiánya, a nemzetek felettiség tudata következtében roppant össze az erős belső kohéziós erővel rendelkező hódítók ostroma alatt, a keleti felét viszont a nemzettudat őrizte meg. A történelem ezer példával bizonyítja, hogy az összetartó, eltökélt kevesek győznek az egymáshoz nem kötődő emberekből álló sokaság felett.

Róma ledőlt, és rabigába görbedt. Konstantinápoly, a későbbi Bizánc azonban ez után még ezer évig fennállott – átmentve az ókor szellemi teljesítményeinek javát egészen a reneszánszig. Ami ma Európa, annak nem csekély része bizánci örökség.