„Az angoloknak szükségük van a világra, hogy zűrzavart keltsenek benne, amíg a világ észre nem veszi, hogy már nincs szüksége az angolokra.” Rögtön Albert Paraz francia író bonmot-ja jutott az eszembe, amikor értesültem a Brexit-népszavazás eredményéről, amelynek következtében az angolok végre valahára és remélhetőleg végérvényesen – bár erre nincs garancia – kitakarodnak az Európai Unióból, ahol egyébként a kontinentális Európával szembeni hagyományos intrikus szerepkörük (vö. perfid Albion) ismeretében eddig sem volt semmi keresnivalójuk, hacsak nem tengerentúli zabigyerekeik előretolt helyőrségeként. Évszázadokon keresztül szüntelenül azon mesterkedtek, hogy megfúrjanak minden európai egységtörekvést akár spanyol, akár francia, akár német vezetéssel. Nem véletlenül próbálta – az ő felfogásában Bresttől Vlagyivosztokig terjedő, egyrészt a francia–német–orosz megbékélés eszméjén nyugvó, másrészt az angolszász világgal szembeni politikai-katonai ellensúlynak szánt – az „Európa-erődön” mindenáron kívül tartani őket és ezért vétózta meg kétszer is (1963-ban és 1967-ben) a felvételi kérelmüket De Gaulle tábornok, akivel egyébként korábban maga Churchill közölte, hogy „a nyílt tenger és Európa közül mi mindig a nyílt tengert fogjuk választani”.

A francia elnök tisztában volt vele, hogy „(a)mit az angolszászok akarnak, az egy határok nélküli Európa; az amerikaiak Európája, a multik Európája. Egy olyan Európa, amely a kérlelhetetlen amerikai hegemónia alá lenne helyezve. Egy olyan Európa, ahol minden európai ország elveszítené a lelkét.” Valójában az eredeti De Gaulle-i koncepcióhoz képest éppen a lényegét tekintve „kasztrált”, csupán egy szabadkereskedelmi övezetté degradált jelenlegi Európai Unió jórészt éppen az angolok állandó aknamunkája következtében lett azzá, ami: gazdasági óriás létére politikai törpe, az Egyesült Államok csatlósa, a NATO égisze alatt, amelynek célját első főtitkára, a szintén angol Hastings Ismay abban látta, hogy „az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartsuk”. Márpedig ez a cél, dacára a háború vége óta eltelt 70 és a hidegháború vége óta eltelt 25 évnek, mindmáig változatlan.

Ami az angolok „európaiságának” geopolitikai kontextusát illeti, teljesen világosan látható, hogy az amerikai és az európai blokk közötti történelmi, etnikai, kulturális és mentalitásbeli határt nem az Atlanti-óceán, hanem a La Manche-csatorna jelenti. Egyértelműen ezt bizonyítja az is, hogy egészen a legutóbbi időkig az angolok politikai, gazdasági és pénzügyi téren sokkal inkább az amerikaiak beépített ügynökeiként viselkedtek, mintsem az európai nagycsalád szolidáris tagjaiként. Kezdeti vonakodásukat követően később is csak azért csatlakoztak az akkori – árulkodó angol nevén – „közös piachoz”, hogy az európai egységgel kapcsolatos szigorúan haszonelvű szemléletüket a földrész országaira erőltetve, egy politikailag „béna kacsa” szerepére kárhoztassák a későbbi Európai Uniót, egészen máig tartó hatállyal. Miután beléptek, belülről rombolták szét a folyamatos szabotázsukkal. Ez volt mindig is a titkos céljuk: lerombolni azt, ami a napóleoni kontinentális blokád felélesztésének tűnt számukra.

Küldetés teljesítve. Az „Európa-erőd” immár nyitva áll a globalizáció előtt, minden iparosítási politika kudarcra ítéltetett, a határain pedig szabadon özönlik be a harmadik világ összes nyomorultja. Szavazásai, vétói, az európai intézményekre gyakorolt állandó pressziói azt mutatják, hogy az Egyesült Királyság nemcsak integrálódni nem volt hajlandó, de folyamatosan és minden fronton az igazi európai szuverenitás, a közös európai pénznem, a szociális és fiskális jogharmonizáció, vagyis lényegében az európai egység elmélyítése ellen ügyködött, ráadásul pedig némely európai ország politikai vezetésének szégyenletes cinkosságát kihasználva (divide et impera!), különböző mentességeket és előjogokat harcolt ki magának a többiek rovására. Úgy is mondhatni tehát, hogy a mostani népszavazással csupán törvényesített egy de facto kezdettől fogva érvényesülő, álcázott Brexitet. Éppen ezért az angolok távozásával végre egy igazán nagy (talán az utolsó) lehetőség adódik a De Gaulle által elképzelt független és egységes, dinamikus és homogén Európa megteremtésére.

Jellemző egyébként, hogy az EU-ból való kilépésért kampányló brit euroszkeptikusok fenntartás nélkül támogatják a szabadkereskedelmet, és a harmadik világbeli bevándorlással szemben is sokkal kevésbé ellenségesek, mint kontinentális elvbarátaik – és ez teljesen logikus. Minden hibája ellenére ugyanis az Európai Bizottság még igyekszik – és néha sikeresen – útját állni az egyre zabolátlanabb globális kapitalizmusnak, London és Berlin eddigi hallgatólagos szövetsége ellenére is. Az előbbi irigyli az utóbbi ipari erejét, az utóbbi csodálja az előbbi zsarolási potenciálját, és közös erővel próbálták kontrázni Franciaországot mint a globalizáció legfőbb európai akadályát, amelynek ebből a szempontból kétségtelenül sok van a rovásán. Így többek között a génmanipulálás nemzetközi nagyágyújának számító amerikai Monsantóval szembeni fellépés, a környezetszennyező intenzív mezőgazdaság és a német állattenyésztési modell ellenzése, az Európában képződő hasznukat offshore paradicsomokba menekítő multinacionális vállalatok megadóztatása és hasonlók.

A Wall Street & City geng, amelynek a mindenkori brit kormány volt a brüsszeli ügynöke, nyilván nem szívesen mond le az európai zsákmányról, és igyekszik késleltetni, sőt akár megakadályozni az angolok kitessékelését. Ezt valószínűsíti egyebek mellett Peter Sutherland június 25-i Twitter-bejegyzése is, aki szerint „ezt az eredményt valahogy meg kell fordítani” (sic!). Márpedig Sutherland nem akárki. Az Európai Bizottság korábbi versenypolitikai biztosa (kecskére káposztát) jelenleg a Goldman Sachs nemzetközi elnökeként a banksztervilág egyik tótumfaktuma. Ahogyan az elején is utaltam rá: ez a meccs még távolról sincs lejátszva. Már csak azért sem, mert a britek bármikor újra kérhetik felvételüket az EU-ba – akár az eddigieknél is kedvezőbb feltételekkel.