Bűntudat és önkritika

Az ember azt gondolná, hogy az történik a világban, amit a hírekben lát. A valóságban azonban a történéseknek csak nagyon kis hányada kerül bele a világ hírfolyamába, a legtöbbről soha nem értesülünk.

Arról is csak kevés ismeretünk van, hogy mi történik a világ máig legnagyobb hatalmú országában, az Egyesült Államokban, noha a világ többi országához képest még így is aránytalanul sok ottani esemény híre jut el hozzánk. Ezzel együtt sem érzékeljük, milyen erők feszülnek egymásnak, hogy november 3-án, az elnökválasztás napján megütközzenek.

Néha azonban, egy-egy hír kapcsán megmutatkoznak ezek az erők. Íme három ilyen hír.

Tilos a vélemény

Június 3-án a világ egyik legbefolyásosabb napilapja, a baloldali-liberális The New York Times véleménycikket közölt Tom Cottontól, Arkansas állam republikánus (jobboldali) szenátorától. Csak a pontosság kedvéért: a közel háromszázharmincmilliós USA-ban az alsóház, a kongresszus ötszázharmincöt szavazó tagját a lakosság arányában választják, a népes államok sokat, a csekély lakosságú államok keveset. A felsőházba, a szenátusba viszont minden állam csupán két-két szenátort küld, akár népes, akár nem, összesen tehát százat. A szenátor nagyon magas rangú politikus, elvileg több mint hárommillió embert képvisel. Elemi demokratikus érdek, hogy a választók megismerjék a gondolatait, és eldönthessék, hogy a következő választáson is rábízzák-e az ország vezetését.

Cotton szenátor tehát véleménycikket írt a New York Timesba, és ebben a cikkében arról szólt, hogy a George Floyd halála utáni tüntetések nyomán elharapódzott fosztogatások és erőszakoskodások fölszámolására be kellene vetni a szövetségi hadsereget (az USA-ban a rendőrség önkormányzati irányítás alatt áll, minden településnek saját rendőrsége van).

Mármost a szenátor vagy jól látta a fejleményeket és a tennivalókat, vagy nem (a hadsereget végül nem vetették be). Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy nem elrendelte a hadsereg bevetését (ehhez nem is volt joga), nem is követelte azt (amihez joga lett volna), hanem a véleményét írta meg a helyzetről. Hangsúlyozzuk: a véleményét.

A baloldali liberális média felrobbant. Az újság hírrovatának nyolcszáz munkatársa (rengetegen dolgoznak a New York Timesnál) petícióban követelte, hogy a lap vezetősége határolódjon el a cikktől, és büntesse meg azokat a szerkesztőket, akik leadták.

A lap kiadója és a véleményrovat vezetője, hangsúlyozva, hogy nem értenek egyet annak tartalmával, a nyolcszáz munkatárssal (és rengeteg más tiltakozóval) szemben előbb megvédte, hogy megjelent Cotton szenátor cikke. Néhány órával később viszont a kiadó közölte, hogy mégsem volt helyes döntés közreadni. A lap tulajdonosa bejelentette, hogy a cikk kezelése nem felelt meg a lap normáinak. A véleményrovat vezetőjét és a helyettesét kirúgták.

Ismételjük el, mert annyira hihetetlen: a véleményrovat vezetőjét és helyettesét azért rúgták ki, mert közölték egy vezető politikus véleményét egy olyan ügyben, ami elsőrendűen érdekelte az embereket. Mindezt azért, mert a kérdéses véleménnyel a hírrovat munkatársai nem értettek egyet.

Eltért a vonaltól

Stan Wischnowski ötvennyolc éves, Pulitzer-díjas újságíró a közelmúltig az Egyesült Államok egyik legtekintélyeseb napilapja, az 1829-ben alapított, jelenleg százötvenezres példányszámú The Philadelphia Inquirer főszerkesztője – volt. Már nem az. A lapja június 2-i számának építészettel foglalkozó szekciójában ugyanis közölt egy cikket, amelyben a szerző arról írt, hogy a George Floyd halálát követő zavargásokban üzleteket törtek össze, épületeket rongáltak meg, köztük műemlék épületeket is. A cikknek a Buildings Matter, Too (Az épületek is számítanak) címet adta, amely nyilvánvalóan összecsengett a tüntetések jelszavával: Black Lives Matter – számítanak a fekete életek. Hozzá kell tennünk, hogy már a cikk alcíme pontosított: „Igen, újjáépíthetők, miközben az életek örökre elvesznek. De ez nem jelenti azt, hogy így is lesz.”

Már aznap kitört a botrány, a lap afroamerikai munkatársai tiltakozni kezdtek. A főszerkesztő először internetes munkahelyi értekezleten próbálta védeni a cikket, és sikerként jelentette be, hogy milyen nagy arányban sikerült növelni a kisebbségi származású munkatársak arányát a lapnál, de a posztját megmenteni nem tudta. A lap tulajdonosai másnap sértőnek és nem megfelelőnek minősítették a cikk címét, a főszerkesztő elnézést kért, és lemondott, távozott a szerkesztőségből és a kiadóból is. Karrierje véget ért.

Rosszul helyeselt

Két büntetéssel végződő ügy után jöjjön egy „happy end”. Az Egyesült Államokban az a szokás, hogy a jelentős sportesemények, így az amerikaifutball-mérkőzések előtt eljátsszák a himnuszt, amelyet a játékosok a pálya szélén állva, csöndben vagy énekelve, jobb kezüket a szívük fölött tartva hallgatnak végig. Tudni kell még, hogy ezeket a mérkőzéseket a helyszínen hatvan-nyolcvanezren, a tévé előtt tízmilliók nézik.

A San Francisco 49ers csapatának tagja, Colin Kaepernick a 2016-os idényben úgy döntött, hogy az amerikai rasszizmus elleni tiltakozásul a himnuszt fél térden hallgatja végig. A gesztus hatalmas vissz­hangot keltett, Kaepernicket sokan az amerikai zászlóval szembeni tiszteletlenséggel vádolták, a következő szezontól nem is kapott szerződést.

A gesztussal két héttel ezelőttig Drew Brees, a New Orleand Saints irányítója sem értett egyet. Egy közelmúltbeli nyilatkozatban a következőket mondta: „Minden rendben van a mi országunkban? Nem, nincs rendben. Még hosszú utat kell megtennünk. De azt hiszem, hogy amikor ott állsz és tiszteletet mutatsz a zászló iránt, a kezeddel a szíveden, ez az egységet mutatja. Azt mutatja, hogy mi mind együtt vagyunk ebben, mi együtt tehetjük a dolgunkat jobban, mi együtt vagyunk a megoldás részei.”

A baloldalnak ez már sok volt, Brees nyilatkozatát hatalmas felháborodás fogadta. A játékos sietett korrigálni. I would like to apologize – szeretnék bocsánatot kérni, mondta, majd hozzátette, hogy érzéketlenek és teljesen elhibázottak voltak a szavai, amelyeket az országban zajló eseményekhez fűzött. „Szeretnék bocsánatot kérni a barátaimtól, a csapattársaimtól, New Orleans városától, a fekete közösségtől, az amerikai futball közösségétől és mindenkitől, akit megsértettek a szavaim. Néhányatokkal beszélve összetörte a szívemet, amikor megértettem, milyen fájdalmat okoztam.”

Az olvasó csodálkozik: a játékos fentebbi szavai – együtt vagyunk a megoldás – ugyan kinek és miért okoztak fájdalmat? Természetesen nem is erről van szó. Brees megsértett egy normát. A barátai bizonyára meggyőzték, hogy vagy bocsánatot kér, vagy vége a karrierjének. Az előbbit választotta.

Ma még nem tudjuk, hogy a baloldal vajon megbocsát-e Drew Breesnek, elfogadják-e, hogy önkritikát gyakorolt. Egyelőre marad a posztján, szemben a New York-i és a philadelphiai szerkesztőkkel. De a „vonal”-tól való eltérést egyre kevésbé tűri a baloldali média. És a magyar olvasónak elkerülhetetlenül saját országa egy sötét korszaka jut az eszébe. Az a kor, amelyben, ha valaki eltért a vonaltól, vagy akár csak eltűrte, hogy a beosztottai eltérnek, vagy akár csak nem volt elég éber, és nem vette időben észre, a retorziót csak úgy kerülhette el, ha sürgősen önkritikát gyakorolt. Vagy még úgy sem.

November 3-án az egész földgolyó sorsára kiható választást tartanak az Egyesült Államokban, eldöntik, ki legyen a világ legnagyobb hatalmú politikusa. A baloldal csapatai a szemünk előtt sorakoznak föl, és már most igyekeznek minél nagyobb területet elfoglalni, nem is eredménytelenül.

Az elkövetkező hónapok legnagyobb kérdése az lesz, hogy vajon ez a területfoglalás a lelkekig is elhatolt-e már, vajon sikerült-e az amerikai lakosság többségébe bűntudatot oltani, vagy otthon, családi körben az emberek még merik azt gondolni, amit addig gondoltak. Az eredmény az egész világ számára fontos tanulsággal szolgál majd.