Megírtam a heti Jobbszélt Caesarról, aki rendet tesz Rómában, felszámolja a polgárháborús idők káoszát, és működőképes, hatékony kormányzást valósít meg. De mivel túlságosan kortársai fölé magasodik, túl nagy a tábora és a tekintélye, a féltékenyek, a kisszerűek, a dilettánsok, a „köztársaság hívei” megölik. A szenátusba siető Caesart a sunyin gyűlölködő árulók várják; szemtől szemben egyik sem bírna vele, de egyszerre rátámadnak, mindenhonnan döfik; a pusztítás öröme hajtja őket. Még te is, fiam, Brutus! Aztán jön az anarchia, a polgárháború, és a végén Caesar örökösei emelkednek ki. A lázadóknak öt perc hírnév jutott, és a történelem lesajnáló ítélete. Ők azok, „akik megölték Caesart”.



Amikor végigolvasom, rossz érzésem támad.

– Ez nem jó, öregem – mondom magamnak –, a párhuzamok egyértelműek, azokat fogja erősíteni, akik diktátornak akarják láttatni Orbánt.

– Marhaság, öregem, akinek csöpp esze van, élt valaha diktatúrában, vagy látott olyat, az tudja, hogy Orbán nem az. De kétségtelen, hogy az erős kezű, értelmes vezetőre inkább szükség van, mint arra, aki pusztán demokrata. Egyetlen államférfi sem ért el hazájának semmit azzal, hogy „demokrata” volt. Elég nagy baj, ha valakinek összesen annyi elképzelése van a világról, hogy ő majd „demokrata” lesz. Mellesleg az ilyenekből lesznek a legdoktrinerebb zsarnokok.

– Bármennyire hülyeség, a hazai közbeszédben mégis jelen van az az interpretáció, hogy Orbán önkényúr. Valamelyik pesti színházban éppen a Julius Caesart játszották úgy, hogy a fene nagy diktatúra közepette minden nézőnek a szájába rágták: a zsarnok Caesar valójában a gonosz Orbán. És csak azért nem merjük kimondani nyíltan, mert félünk.

– De hiszen kimondják, leírják nyíltan minden fórumon. Kár metaforákkal szórakozni, mert beszélhetnek egyenesen is. Én viszont kénytelen vagyok áttételesen bemutatni, hogy a nagy formátumú államférfit a percemberkék nem értik meg, ezért gyűlölik. Mert ha nyíltan fogalmazok, még rám sütik, hogy szekértoló vagyok.