Igen, ahogy Marat, Lenin, Trockij, na, meg a nagy postarabló, Dzsugasvili Sztálin is. És persze Hitler és Mao is.

Persze, ők mind élni fognak, Hszi Csin-ping elvtárs!

Ő, vagyis a Kínai Kommunista Párt főtitkára mondta ezt az unásig közhelyes kommunista bullshitet Fidel Castro halálhírére.

Hszi Csin-ping a kínai kommunista propagandagépezetbe azt is belekürtölte, hogy Castróval a világ egy „jó és őszinte elvtársat veszített el”.

Igen, tudjuk: Berijával, Ceausescuval, Honeckerrel meg Kádárral együtt! És persze őrájuk egyesével mind igaz a kínai főelvtárs elismerése, miszerint „nagy ember volt, akinek emlékét megőrzi a történelem”.

De hogy a mai világélvonalban lévő kommunista diktatúra első embere ezt mondja Castróról, az rendben van. Mi mást is mondhatna egy olyan rendszer élén, amelyik az elmúlt hatvan évben annyi bűnt követett el saját állampolgárai és a leigázott Tibet kapcsán, amennyit Castro, ha még kilencven évig él, akkor se tudna? Pedig ő is nagy próbálkozó volt…

De hogy a világ demokratikus országainak balliberálisai úgy dicsőítik a kommunista Kuba vezérét, a tömeggyilkos Fidel Castrót, mint a szegények felemelőjét, a kórházak felvirágoztatóját, a gazdagok vagyonának szétosztóját a nép között, nos, ez azért minimum pofátlanság.

A világ ballibsijei, vagy gyermeteg forradalmi romantikát álmodói most úgy érzik, hogy elment egy olyan utolsó forradalmár, aki hitt elvekben, eszmékben, s ezért nemcsak fegyvert ragadott, hanem még győzni is tudott. És még szerették is sokan, és eszméihez ragaszkodása aztán a hatalomhoz való ragaszkodásba ment át, s ha az eszméért ölni tudott, akkor a hatalomért még inkább. A nyugati világ ezen álmodozó ’68-as nemzedéke az, amelyik divatot csinált Castro fegyverhordozója, Ernesto Guevara arcmásának transzparens-viseléséből is. S ma a balos ifjak már nem is tudják, hogy a tömeggyilkosságok egyik fő alakja a példaképük, az a Che Guevara, aki tök részegen azzal szórakozott, hogy egy szivar elszívása alatt hány ellenzéki vagy éppen csak találomra elfogott civil rabot tud társaival agyonlőni, mert hát a Commandante megmondta: „Szocializmus, vagy halál!”

A nyílt gyermeki vonzódást az erőhöz és kemény kézhez, és valami más, legendás hatalomhoz, mint amiben él, még akkor is, ha netán önmaga kormányozza, nos, e skizofrén elmebajt leginkább Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke mutatta be a kubai diktátor halálhírére küldött gyásztáviratban:

„Noha ellentmondásos személyiség volt, mind hívei, mind becsmérlői elismerték a kubai nép iránti odaadását és szeretetét, a nép pedig hosszú időn át ragaszkodott a Commandantéhoz. Legendás forradalmár és szónok volt, aki jelentősen felfejlesztette a szigetország oktatási és egészségügyi rendszerét. Apám nagyon büszke volt arra, hogy barátjának hívhatta, és amikor ő elhunyt, alkalmam volt találkozni Fidellel. Megtiszteltetés volt találkozni az öccsével, Raúllal, és három fiával is, amikor nemrég Kubában jártam.”

Hát igen!

Igaz ebben a formában? Igen!

Ha Castro nevét Hitlerre cserélnénk és az országét Németországra, akkor is igaz lehetne? Igen.

A Twitteren sokan meg is tették ezt, és hosszú kommentekben jelezték Trudeau-nak, hogy bizony Hitlert, Sztálint és Maót is sokan szerették, és ők is jelentősen hozzájárultak a népegészségügy és az népoktatás elterjesztéséhez.

Bravó!

És aztán itt vannak ezek a teszetosza, se hideg, se meleg EU-politikusok, akik telearccal tudnak Orbánozni, meg diktatúrázni, meg félteni a demokráciát, ám amikor meghal ifjúkoruk nagy példaképe, a Che Guevarával együtt lövöldöző, majd jobboldali, polgári értelmiséget bebörtönző és halálra kínzó idoljuk, akkor csak úgy szőrmentén diktátoroznak, de rögtön hozzátéve, hogy „nagy ember volt”. És ezzel máris egy platformon legitimálják a kommunista Kínát és vezetőségét, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül tesznek eleget a nagy elvtársak kérésének, hogy ne találkozzanak a dalai lámával, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül maradnak szótlanok a tibeti Larung Gar buddhista szerzetesváros 40 ezres méretűről ötezresre dózerolása kapcsán a kínai hatóságok által.

A szoci Francois Hollande 2015-ben az első francia elnök volt, aki a kubai forradalom győzelme óta Havannába látogatott, így nem csoda, hogy a huszadik század kimagasló egyéniségének nevezte Fidel Castrót. Igaz? Igaz! Hitler is nagy fazon volt? Igen.

„Fidel Castro maga volt a megtestesült kubai forradalom, annak reményeivel és kudarcaival együtt.”

Hát ez is igaz! – mondaná a Baccardi család!

Brüsszelben is volt némi zavar Castro-ügyben! A pocakos, ráncos egykori álforradalmár, Marx- Mao-, Marcuse-, no meg Che Guevara-pólós szocdemeket kissé megzavarta magas funkciójuk, kényelmes polgári életük, milliós éves bevételeik és az a polgári demokrácia, amellyel szemben Castro csak a szocializmust látta üdvözítőnek. Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker rövid közleményében azt írta, hogy Castro a múlt század történelmi jelentőségű alakja volt, s halálával egy olyan ember távozott, akit sokan hősnek tekintettek. Örökségét a történelem fogja megítélni – tette hozzá Juncker.

Jaj, de bölcs!

Az EU külügyi főképviselője, Federica Mogherini pedig közleményében azt írta, hogy Castro elszánt ember volt és történelmi alak. Jéé! Tényleg?

Ebből a brancsból legalább egy üdítő kivétel volt. Kár, hogy ő pont a másik végletet jelenti ma Európában, és a nevéhez fűződik az a súlyos negligencia, ami miatt Európa felkészületlen maradt a 2015-ös muszlim bevándorlási hullámra. Az egykori bevándorlási biztos, aki füle botját sem mozdította 2011-től a görögök és bolgárok vészjelzéseire migránsügyben, nos, ez a Cecilia Malmström – ma külkereskedelmi biztos – legalább tényleg liberális alapon közelítette meg a sok relativizáló között Castro személyét. Azt írta az egyik közösségi oldalon, hogy Fidel Castro diktátor volt, aki ötven éven át elnyomta a népét, és furcsállja, hogy milyen sokan megemlékeznek róla.

Ugyanígy kritikus és realista megszólalás jellemezte a cseh politikai vezetést. Bohuslav Sobotka cseh miniszterelnök Castro halálával kapcsolatban azt mondta: Fidel Castro kezdetben nagy reményeket ébresztő forradalmár volt, de fokozatosan diktátor lett belőle. Sobotka, hogy világos legyen álláspontja, elmondta: támogatja a polgári szabadságjogok kiterjesztését a karibi szigetországban.

Lubomir Zaoralek cseh külügyminiszter is világosan állást foglalt. Castro a szabadság jegyében hatalmat szerzett, majd azzal visszaélt és százezrek ellen követett el megbocsáthatatlan bűnöket. Cseh emberként hozzátette, hogy soha nem lesz képes megbocsátani neki, hogy 1968-ban támogatta, hogy a Varsó Szerződés országai a Szovjetunió vezetésével bevonuljanak Csehszlovákiába, leverve a szintén a szabadságot zászlajára tűző prágai tavasz reformmozgalmat.

Zaoralek arra is kitért, hogy Castro demokratikus reformokat ígért, amiből az ellenzék üldözése, a sajtó cenzúrázása és az emigráció betiltása lett.

Majd zárásként hozzátette: „Mi itt tudjuk, milyen ez. Így nekünk ő sosem lesz romantikus legenda.”

És nagyjából ez az egyetlen elfogadható alapállás egy demokrata számára. Az enyém is ez.

Azt persze vitatni nem lehet, hogy egyre több az ezzel konkuráló, ezt relativizáló és a diktatórikus, autoriter vagy illiberális bűnöket megbocsájtó álláspont, amelyik vagy a szuverenitás mögé rejtőzködve, vagy pusztán nyers diplomáciai érdekből szemet huny a történelmi bűnök fölött.

S e kártékony folyamatot az USA agresszív és hamis demokráciaexportjának kudarcai csak felerősítik a világban. S kezd kibontakozni egy olyan hazug világ, amelyikben a globalizáció mellett tagadják az emberi egyetemességet, s amelyben a hatékonyság és növekedés eszméi megelőzik az egyetemes szabadságjogokat, és a hatalom a legmodernebb technikákkal beszéli rá az embert, hogy biztonságáért cserébe mondjon le a szabadságáról.

E felfogásban a szabadság nem velünk született jog, hanem politikailag és jogilag konstruált tény.

Castro is így gondolta, és ezért képes volt küzdeni. Fegyverrel. Egy fennálló hatalommal szemben, aztán egy fennálló hatalomért.

Először az 1952. március 10-én katonai puccsal hatalomra került Batista-rezsim ellen, 1953. július 26-tól, a Moncada laktanya sikertelen elfoglalási kísérletétől kezdve 1959. január 1-2-ig, a laktanya immár puskalövés nélküli elfoglalásáig, forradalmárként küzdött. Majd 1959. január 1-jétől 2008. február 19-ig saját szocialista-kommunista hatalmáért volt fegyverben. Ekkor mondott le hivatalosan államfői és hadvezéri tisztségéről. A pártvezetésről pedig 2011-ben.

Ugyanakkor azon kevés diktátorok közé tartozik, akik győztesen tudtak távozni. Aki, amiért harcolt, azt a maga szemszögéből nézve megtartotta. Aki oroszlánként nem tárgyalt nyulakkal, és neki még a világ urai is nyulak voltak Kuba szigetén.

És ez a mai gerinctelen világban mégiscsak ad valami diszkrét bájt ennek a Castrónak.

1953-as, első fegyveres felkelése utáni perében, amikor az ártatlan áldozatok vérét olvasták fejére, azt mondta, hogy „a történelem fel fog menteni!”

Saját védőbeszéde szamizdatként terjedt, és ekkor a Batista-diktatúra elnyomottjai a szabadság hírnökét látták Cast­ró­ban.

Aztán ő sem lett más…Egy gyilkos diktátorrá vált. De győztesen ment el, s ez minden más diktátornál nagyobb esélyt ad neki, hogy a történelem valahogy tényleg felmentse.

Elvégre Nagy Sándort és Mátyást sem gyilkosságairól tartjuk számon…

Castro elvtárs meg olyan volt, amilyen mindegyik elvtárs.