Jelenlegi hely

Ceuta és Melilla kora

Zárug Péter Farkas
Zárug Péter Farkas képe

E két kis észak-afrikai, Marokkóval és Gibraltárral határos, de spanyol felségterületen lévő város a jövőt jelképezi.

Azt a jövőt, amelyikben milliók próbálkoznak eljutni és bejutni azokra a területekre, ahol van mindennapi tiszta víz, ahol csak az éttermek maradékaiból vígan ellennének családok százezrei, és ahol olyan magas a fiatalnak, az öregnek, a dolgozónak és a vállalkozónak az élethez való igénye, hogy tömegtüntetéseket tartanak kormányaik ellen, ha ezekhez az igényekhez igazítottan nem növekszik a gazdaság.

Afrika százmilliói közül ma csak néhány tízmillió útrakész a gazdasági jobblétért.

Csakhogy e „gazdasági jobblét” nem a mi, nyugati fogalmaink szerinti gazdasági jólétkeresés, hanem azon „basic level”, vagyis minimális igényszintje az embernek mint biológiai lénynek, amelyet ma a Nyugat legszegényebbjei is szinte természetesnek tartanak. Nem az az éhezés, ha éhesen fekszel le, mert aznapra kevés volt az élelem, de legalább egy jó pohár hideg vízzel gyomrod morgását csitítottad, hanem az az éhezés, amikor évek óta nem kap elég táplálékot a szervezet, s a napi tisztavíz-fogyasztás egészséges biológiai szükségletének felét, harmadát tudja csak bevinni a szerencsétlen ember.

Ceuta és Meilla, a két elvileg spanyol, de valójában csak a gyarmati kizsákmányolás utolsó maradványaként, enklávéként fennálló város Afrikában e – számunkra felfoghatatlan – gazdasági menekülés legfőbb és kézzelfogható központja.

A szétvert és szétesett, minden határőrizet nélküli Líbia partjairól induló csónakok százai mellett Cetua és Melilla városainak újbóli és újbóli menekültek általi megrohamozása a biztos jövőt jelzi a jólétben jogászkodó európai társadalmak számára.

Pedig Cetua és Melilla még tartja magát. Egyelőre.

Azért, mert Spanyolország, megtartandó valamit egy letűnt gyarmati kor letűnt fényéből, a ’90-es években az egész afrikai kontinens legkeményebb védelmi rendszerének kiépítésébe kezdett. Az első kis, ekkor még csak háromméteres kerítést az enklávé körül még az EU is támogatta. De az egyre szaporodó migránsok száma hamar ráébresztette Cetua és Melilla lakóit és a spanyol kormányokat, hogy ez a védvonal semmit sem ér, ha százak, ezrek szervezetten kezdenek beszökni a spanyol területre, így hamarosan duplájára, vagyis hat méterre növelték a kerítés magasságát, s ezt kiegészítették egy másik, háromméteres kerítéssel is.

De a ’90-es évek – az összes meglévő észak-afrikai diktatúra virágzása mellett is – növelte a migrációs nyomást a kicsiny spanyol enklávé határánál. Bár Marokkó együttműködő a határvédelem és a visszatoloncolás ügyében, mégis a 2000-es évek eleje már egyértelműen mutatta, hogy a dupla védővonal sem lesz elegendő a 24 órában nyomás alatt lévő határsáv megvédésére.

És akkor jött a harmadik kerítés, egy újabb hatméteres, soha nem látott mennyiségű hengeres pengedróttal. És ettől kezdve az EU afrikai határa spanyol részről, afrikai területen úgy néz ki, hogy két hatméteres kerítés között van egy háromméteres, és mindegyik alul-felül, több rétegben tele van éles pengedróttal. Néhány szakaszon maradt csak a dupla frontvonal, amelyeket ettől kezdve még nagyobb nyomás alá vettek a menekültek.

De ezzel együtt is a kerítés hatékonynak bizonyul és hatékonynak bizonyult. Egyelőre. Nem az újabb és újabb határsértő próbálkozások terén, hanem ezek sikeres leszerelésében.

Csakhogy a helyzet is folyamatosan durvult, és 2017 első napja azt üzeni a jövőnek, hogy e helyzet még tovább fog durvulni.

Január 1-jén Ceuta hatméteres kerítésén szervezetten, egyszerre 1000 migráns, menekült, mindegy, hogy nevezzük őket, próbált bejutni az elképzelt Kánaán, az EU területére. Csak a kiváló határőrizet miatt nem torkollott tragédiába a határbetörési kísérlet.

Mindennek előzménye egy migráns­szempontból viszonylag sikeresnek mondható kerítésostrom volt, amikor is decemberben ötszáz kerítésrohamozóból négyszázan jutottak át a ceutai kerítésen, és valamivel több mint száznak sikerült is elkerülnie a visszatoloncolást, igaz, 103-an komoly sérüléseket szenvedtek, két határőr is megsérült az ostrom közben.

Ez utóbbi sajnos állandó jelensége a magas kerítésen ragadt próbálkozók és az őket segíteni akaró határvédelmisek körében, mert a hatméteres magasságban, fáradtan, tovább(le)mászni nem tudó migránsokat a hatóságok létrákon akarnák lehozni, csakhogy ők még e szorult helyzetükben is gyakran halálos elszántságot mutatnak az újvilágba jutásra, vagy akár szörnyet is halnának. Mindez dulakodásokhoz vezet fenn a magasban, amelynek mind rendőri, mind migránsáldozatainak, sebesültjeinek a száma hónapról hónapra nő.

Nos, a 2016 decemberi részsikerek újabb szerveződésre késztették a migránsokat, menekülteket, de immár dupla annyian lódultak neki szervezetten a határmászásnak, a betörésnek január elsején. A technika ugyanaz volt most is, mint korábban. A nyolc és fél kilométer hosszú, hat méter magas, szögesdrótokkal ellátott dupla kerítést több ponton, egyszerre rohamozták meg, hogy megosszák a határőrség figyelmét. Végül a sikeres mászók mindössze százan voltak, akik közül a végső védvonalon mindössze ketten tudtak átjutni, de azokat is elfogták.

Vagyis a mostani betörési kísérlet – mert ne szépítsünk, ahol ezer ember szervezetten egyszerre rohamoz meg egy határt, hogy illegálisan bejussanak a védett területre, a határ túloldalára, az már betörésnek számít – nem hozott migránssikert.

A spanyolok tanultak a decemberi esetből, és most felkészültebbek voltak, az új év első napja ellenére.

Csakhogy azért a világ legvédettebb védvonalán – az USA–mexikói határ után, vagy vele azonos mértékben – tavaly mégis 300 sikeres határsértés volt. Ennyinek sikerült bejutni az ígéret földjére. Még akkor is, ha ez még nem az ígéret kontinense, de már majdnem…

Cetua és Melilla 2017 január 1-jén tehát az inváziók korát jelzi.

Azt a kort, amelyben Európa e kicsiny enklávé-városhoz hasonlóan napi nyomás alatt lesz százezrek, milliók által, akiknek kontinensét és hazáját a Nyugat gyarmatosította, kincseit kirabolta, elvette, benne politikai zűrzavarokat okozott, társadalmi rendjét felborította.

És most megindultak, oda, ahonnan jöttek a változások, oda, ahonnan rendjüket, kincseiket kirabolták, hogy ha saját hazájukban nem is kapták meg már a minimális élethez szükséges javakat, akkor a tiszta forrásnál, az EU-ban részesüljenek belőle – ha már Amerika messze van.

Cetua és Melilla már egyszer figyelmeztette a kényelmes Európát. 2005-ben. Ekkor volt az első szervezett roham a spanyol határ ellen. A menekültinvázió két tűz közé került, és véres vége lett a határbetörési kísérletnek. Leginkább azért, mert a marokkói oldalról éleslőszerrel lőtték a felszólításra nem reagáló ostromlókat, akik nyilván még inkább a spanyol oldalra voltak kénytelen menekülni. Csakhogy a spanyol oldalról is lőtték őket, igaz, „csak” gumilövedékkel.

A kisebb vérfürdő eredménye 12 halott volt és számtalan sebesült – spanyol források szerint számuk meghaladta az ötvenet.

És az EU nem kapott észbe, ahogy még 2011-ben sem, amikor a görögök már Cecilia Malmströmtől, akkori svéd liberális bevándorlási biztostól kértek segítséget, mert látták, hogy beköszönt az inváziók kora.

És azóta mi történt…? Lamentálnak a határvédelem megerősítéséről, konferenciázgatnak, kvótázgatnak, és nem történik semmi, de semmi.

Csak állnak az EU-vezetők, mint Rajcsányi Gellért szenzációs írásában a dodómadarak a békés trópusi szigeten, és nézik, ahogy a gyarmatosítók megérkeznek, s abban hisznek, hogy van itt annyi minden jó, és van itt akkora bőség, hogy abból bőven jut mindenkinek, s így a béke is megmaradhat. Csakhogy a gyarmatosítók bunkóikkal kezdik agyonvágni és megenni a békésen totyogó, jó nagyra hízott dodómadarakat… s a dodók kérdezik egymástól, hát ez meg mi…???

Cetua és Melilla sorsa a kötelező elbukás!

Az a kor jön, amikor a nyolc és fél kilométeres határt nem ezren, hanem százezren fogják megrohamozni, majd ha elesett belőle 12 ezer, akkor jönnek egymillióan.

Jönnek vízért, élelemért, munkáért, házért, családért, „basic levelért”, vagy éppen „highlife” álmokat űzve. De jönnek majd.

És Cetua sorsa a magára hagyás lesz, Melilla sorsa is a birtokba vétel. És végleg megszűnik a letűnt kor letűnt kis gyarmata. Még igazságosnak is fogjuk tartani valahol…

Cetua és Melilla lakóit evakuálják majd, a spanyol állam leírja veszteségként, és talán nem is bánja, mert aránytalanul sokba került már a védelme.

És ott lesz majd néhány millió győztes menekült, néhány hét alatt újra víz, infrastruktúra, élelem nélkül. Bűnözés, drog és csempészet uralma következik, s az álmokat űzők újra indulni akarnak majd, ahogy Líbia felől indulnak most társaik, át végre az ígéret földjére, a tiszta víz, a bőséges élelmiszer és a biztos hajlékok világába, ahol az emberek inernetjogokért, állami ingyenpénzért, azonnal és legmagasabb szinten ellátó egészségügyért, ingyenes oktatásért, munka nélkül járó megélhetésért tüntetnek, és zavarnak el kormányokat… Hihetetlen. Számukra.

A kis Cetua és Melilla a XXI. század közepéig szinte bizonyosan megszűnik spanyol enklávénak lenni.

Mai ostromait csak múló migrációs próbálkozásoknak tekinteni körülbelül olyan balgaság, mint ahogyan Rajcsányi írásában a dodómadár abban hisz, hogy majd az ember leszokik a madárhúsról, ha látja, mi minden mással táplálkozhatna ölés nélkül.

Nem szokott le, a békés, totyogó dodómadarakat mind agyonverte, megette, kiírtotta. Mára.

Cetua és Melilla kora a nyomorult százmilliók inváziójának a kora, amelyben ma az európai 500 milliós civilizáció abban hisz, hogy majd védelem nélkül, békésen, a javak megosztásával integrál egy évszázadon belül további 100-200 millió érkező menekültet, migránst. Nem fog.

Ahogy a tál tiszta víz is csak halványkékre tudja integrálni a csepp tintát.

Cetua és Melilla fekete elözönlése küszöbön. És Európa még mindig csak totyog maga körül.